Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MOZGÓ TÁPLÁLÉK

 A  szabadság  elvesztése  többé-kevésbé  megviseli  az  állatot,  befolyásolja  egész  életmenetét,  ám  az  utánpótlás  szempontjából  jár  a  legsúlyosabb  következményekkel.  Még  Darvin  is  úgy  vélte,  hogy  a  legtöbb  vadállat-faj  nem  szaporodik  fogságban,  mert  a  megváltozott  életkörül,ények  károsan  befolyásolják  a  biológiai  folyamatot.  Az  utóbbi  évtizedek  tapasztalata  azt  mutatja,  hogy  sok-sok  állatfaj  igenis  szaporodik  mesterséges  környezetben  is,  ha  megfelelő  bánásmódban  részesül.  A  gondozók  számára  akkor  kezdődik  el  az  egyik  legnehezebb  munka,  amikor  világra  jön  az  ,,utód".  A  kicsinyére  ügyelő  anyaállatnak  éreznie  kell,  hogy  mindketten  biztonságban  vannak,  hogy  csemetéit  semmi  veszély  nem  fenyegeti.  Igaz,  hogy  a  szabadban  tartania  kell  egy  csomó  veszélytől,  de  ott  legalább  van  alkalma  elvonulni  a  világ  szeme  elől.

Még  bonyolultabb  a  helyzet,  ha  a  kölyök  kizárólag  az  ember  segítségére  szorul  --    és  az  elég  gyakran  fordul  elő.  Az  állatkerti  népesség  ugyanis  sokszor  gyarapszik  elpusztult  (elpusztított)  szülők  magatehetetlen  kicsinyeivel,  és  az  is  megtörténik,  hogy  a  csemeték  eleve...  mama  nélkül  látják  meg  a  napvilágot.  vonatkozik  ez  a  madarak  többségére.  A  magára  maradt  állatka  rendszerint  még  enni  sem  képes  és  nagy  szüksége  van  az  anyai  szeretetre.  Vagy  ennek  híján  az  emerére.  Számos  állatfaj  akár  meg  is  feledkezik  arról,  hogy  ,,ki  fia",  ha  úgy  adódik,  hogy  élete  első  napjaiban  más  viseli  gondját.  Az  etológia  (viselkedéstan)  számos  esetet  említ,  amikor  az  állat  úgy  viselkedik  az  emberrel,  mintha  fajtársa  lenne,  sőt  még  az  élettelen  tárgyakat  is  képes  az  anyjával  azonosítani.  Ez  utóbbira  jó  példa  a  fészekhagyó  madaraké;  a  tojásokból  frissen  kikelt  kislibák  bármiféle  nem  túlságosan  nagy  és  nem  túlságosan  kicsi  mozgó  tárgyat  szívesen  követnek,  s  ha  életükben  először  például  egy  labdát  láttak  meg,  biztos,  hogy  fajtársnak  tekintik.

Amennyiben  csak  lehet,  az  embernek  utánoznia  kell  a  szülők    szokásos  ,,munkálkodását".  A  nagy  futómadarak  --  a  nanduk,  és  az  emuk  --  fiokái  például  vagy  a  szülők  csőréből  veszik  (fogadják  el)  az  ennivalót,  vagy  csak  mozgó  táplálékot  fogyasztanak.  Ha  tehát  a  fióka  keltetőben  született  az  első  napokban  mozgatni  kell  tálkájában  az  eleséget,  külömben  éhen  pusztul.

Arra  is  van  bőven  példa,  hogy  idegen  dajkát  kap  az  állatbébi.  Szoptatott  már  kutya  oroszlánkölyköt  és  kisrókát,  házimacska  pedig  vadmacskát  stb.  stb.  A  tejtestvérek  ideig-óráig  jól  kijönnek  egymással,  s  akkor  mutatják  meg  foguk  fehérjét,  amikor  örökletes  tulajdonságuk  végképp  kiütköznek  rajtuk

Lukulluszi  lakomát  lehetne  csapni  egy  közepes  nagyságú  állatkert  lakóinak  napi  adagjából.  És  bizony  lenne  miben  válogasson  a  legfinnyásabb  vendég  is,  hiszen  itt-ott  még  vörösbor  is  kerül  az  asztalra!  A  zárt  térségben  tartott  vadállatok  takarmányozásakor  ugyanis  sokkal  több  szempontot  kell  figyelembe  venni,  mint  a  háziasított  vagy  a  szabadon  tartott  állatok  tartásában.  A  legfontosabb  az,  hogy  kellő  mennyiségű  fehérjét,  szénhidrátot  és  zsíradékot  kapjanak,  és  hogy  a  táplálékban  benne  legyenek  a  szükséges  vitaminok  és  ásványi  anyagok.  A  második  követelmény  az,  hogy  a  szükséges  tápanyagokat  olyan  formában,olyan  takarmányféleségekben  kapják  meg,  melyek  az  illető  állatfajnak  az  eredeti,  természetes  élelmét  megközelíti.  Ez  nem  jelenti  azt,  hogy  a  ragadozóknak  élő  nagyvadat  kell  adni  eleségül;  megteszi  a  lóhús  is,  ha  vitaminokkal  kiegészítve  kapja  az  állat.  Végül  figyelembe  kell  venni  azt  is,  hogy  a  zárt  térségben  kevesebb  lehetőség  nyilik  a  mozgásra,  így  a  tápanyag  is  kevesebb  kell  hogy  legyen.  Egy  -két  apróság  talán  még  inkább  segít  fogalmat  a  szerénynek  aligha  mondható  igényekről;  a  csimpánz  étlapján  például  a  sárgarépa  mellett  ott  szokott  lenni  a  tea,  a  déli  gyűmölcs  mellett  a  fokhagyma,  sőt  az  élesztő  is.

Az  élelem  összetételét  és  mennyiségét  az  egyes  állatok  tápanyag-szükségletének  megfelelően  határozzák  meg  a  hozzáértő  szakemberek,  úgyhogy  a  ve az  állandégeknek  teljesen  felesleges  etetnitokat!  Erre  külömben  a  földkerekség  minden  zoojában  felírat  hívja  fel  a  figyelmet.  De  nem  mindig  használ  az  intés,  a  látogatók  keksszel,  pereccel,  nápolyival,  fagylalttal  kínálják  kedvenceiket,,  mert  ezek  úgymond  ,,kéregetnek".  Nos,  tudni  kell,  hogy  a  majom,  a  medve,  a  zebra  stb.  nem  azért  dugja  ki  a  ,,kezét"  a  rács  közül,  mert  éhes,  hanem,  mert  unatkozik.  És  azért  unatkozik,  mert  rendszeresen  megkapja  élelmét.  Falánk  állat  is  akad,  ilyen  a  mackó.  És  rendszerint  nagyon  megszenved  ,,tehetetlenségéért".   Ha  az  ember  tudná,  hogy  az  etetés  sokkal  több  kárt  okoz  az  állatnak,  mint  amennyi  gyönyörűséget  neki  --  biztos,  hogy  lemondana  e  (sajnos,  nagyon  elterjedt)  szokásáról.  Egy-egy  forgalmasabb  vasárnap  után  az  állatorvosnak  rengeteg  gondot  okoznak  a  túletetett,  gyomor-  és  bélbántalmakban  --  az  ún.  hétfői  betegségben  --  szenvedő  állatok,  s  ezek  nemrgyszer  belepusztulnak  a  látogatók  ,,jószívűsé- gébe".

                                                   -----------

                                    KEZES  ÁLLATOK

 

Mind  a  mai  napig  fogas  a  kérdés  :  hogyan  kell  ,,feledtetni"  a  vadállattal  vele  született  ellenszenvét,  félelmét  az  emberrel  szemben.  A  korlátólt  szabadság  nemhogy  csökkentené,  de  még  inkább  fokozza  ezt  az  érzést,  mert  az  állat  nem  tud  elrejtőzni,  tehát  nem  tudja  kikerülni  az  embert,  s  végsősorban  agrasszivitással...védekezik.  A  békülés  korántsem  egyszerű,  és  nem  is  megy  hamar,  ám  annál  tartósabb  szokott  lenni.  Rendszerint  az  anyjától  való  elválasztás  után  tanítják  meg  az  állatkölyköt  arra,  hogy  ne  féljen  az  embertől,  tehát  ne  is  támadja  (karmolja,  harapja)  jótevőjét.  Ilyenkor  a  gondozó  játszik  a  fiatal  oroszlánnal,  tigrissel,  majommal,  futásra,  mozgásra  készteti,  s  közben  engedelmességre  neveli.  Előbb  a  nevét  ismeri  meg  az  állat,  majd  megtanulja  a  dicsérő  és  a  tiltó,  a  hívó  és  a  küldő  szavakat,  ezek  mozdulataiból  is  okul.      Mindezt  nemcsak  úgy  ,,ingyen",  hanem  jutalomért  szokta  tenni,  addig,  amíg  az  ember  utasításaira  végrehajtott  mozdulatok  viselkedésformák  jól  beidegződnek.  Ehhez  kitűnően  kell   ismerni  az  állat  természetét,  vele  született  ösztöneit,  reagálási  módját.  A  ragadozó  általában  akkor  támad,  amikor  védtelennek  tudja  a  zsákmányt  --  ám  ez  a  társítás  akkor  is  kialakul,  ha  például  az  oktató  elesik  és  elterül  a  földön.  Az  álló  embert  ,,respektálja"  és  nem  támadja  meg.  A  hozzáértő  gondozó  következtetni  tud  az  állat  lelkiállapotára,  érzelmeire  annak  legkisebbb  rezzenéseiből  is.  Darwin  is  úgy  vélte,  hogy  sokat  elárul  a  mimika,  ezért  tüzesen  tanulmányozta  a  jelenséget,  észrevételeit  könyvben  rögzítette.  Az  érzelmek  kifejezése  az  embernél  és  az  állatoknál  című  kötete  sok  kiadást  megért,  az  élővilág  tüzetesebb  megismeréséhez  segíti  hozzá  az  olvasót.

Akinek  volt  alkalma  több  időt  eltölteni  vadállatok  közelében,  az  tudja,  hogy  kiváló  az  emlékezőképességük  és  tartósak  az  érzelmeik.  Biológusok  jegyezték  fel,  hogy  az  oroszlán,  a  farkas  stb.  évek  múltán  is  felismeri  azt  az  embert,  akihez  kölyökkorában  ragaszkodott.  Az  állatot  rendszerint  ugyanaz  a  gondozó  rendezi,  s  idővel  puszta  jelenléte  is  jótékony  hatással  van  rá,  megnyugtatja,  jobb  étvággyal  eszik.  Megelégedését  mások  jelenlétében  sem  palástolja :  vasárnaponként  a  látogatók  népes  seregében  azonnal  felismeri  ,,gazdáját"  például  a  csimpánz.

                                                   ------------

                              MEGŐRIZNI  A  TERMÉSZETET

 

Vajon  mi  a  magyarázata,  hogy  Muppetsék  igen  élőkelő  helyet  foglalnak  el  a  világsztárok  listáján?  Nem  hinném,  hogy  a  siker  titka  ,,csak"  a  bábosok  hozzáértésében  rejlik.  Hanem  abban  is,  hogy  megelevenített  állatokat  látunk  a  képernyőn,  s  már  egymagában  ez  a  tény  is  örömet  okoz  az  embernek  (illetve  legtöbbnek).  A  jelenség  oka  minden  bizonnyal  abban  keresendő,  hogy  az  ember  is,  az  állat  is  szerves  részei  a  természetnek.  Igaza  van  Konrad  Lorenz  Nobeldíjas  etológusnak,  az  állatok  értőjének  és  barátjának,  mondván,  hogy  :  ,,Az  egyetlen  igazán  szép  és  léleknemesítő  állatszeretet  az,  amely  az  élőlények  összességének  szélesebb  és  általánosabb  szeretetéből  fakad,  s  amelynek  legfontosabb,  központi  része  csak  az  emberszeretet  lehet".

A  természet  szeretete  nem  vele  született  tulajdonsága  az  embernek,  meg  kell  rá  tanítani.  Ennek  egyik  leghatékonyabb  módozata :  megismertetni  és  megszerettetni  vele  az  állatokat.  Nos,  ezt  a  nemes  feladatot  szolgálta  mindenkoron  az  egyik  legnépszerűbb  kulturális-tudományos  intézmény  :  a  zoo.  A  XX.  század  végén  a  legtöbb  gyermek,  sőt  mindinkább  a  felnőtt  is,  itt  lát  először  (és  néha  utoljára)  vadállatot.  De,  sajnos,  jó  pár  háziállat  is  sorra  ,,eltűnik"  sok,  nagyon  sok  ember  életéből.  Egyszerűen  azért,  mert  a  magas  technikai  fejlettségű  társadalomban  nincs  már  szükség  erejére,  teherbírására,  egyéb,  régen  oly  hasznos  tulajdonságaira.  E  tekintetben  jellemző,  hogy  az  amerikai  állatkertek  mellett  szinte  kivétel  nélkül  háziállat-zoo  is  müködik.

Napjainkban  joformán  a  szemünk  láttára  pusztul  ki  némely  állatfaj  --  és  nemcsak  a  megváltozott  körülmények,  hanem  az  ember  pusztítása  következtében.  Igaz,  többnyire  az  állat  a  ,,hibás",  minthogy  nagyon  szép  a  bőre,  agyara,  esetleg  csodát  ,,tud"  művelni,  netán  kártékonynak  tartja  az  ember.  A  valamikor  Távol-Keleten  honos  egyik  szarvasfajtát  az  agancsáért  vadászták  úgy  vélték,  hogy  erősítő  és  gyógyító  hatású  anyagokat  tartalmaz.  Ma  már  állatkertben  is  kevés  példánya  él.  Veszélyben  van  az  egyik  legnagyobb  hüllő,  a  csukaorrú  alligátor  is.  Ez  az  állat  valaha  nagy  számban  élt  az  amerikai  Mississippi  folyó  mentén,  ma  viszont  már  hírmondó  is  alig  maradt  belőle.  Vesztét  bőrének  ,,köszönheti",  mely  igen  kedvelt  divatcikk  szerte  a  világon.  Vagy  tudjuk-e,  hogy  még  a  pelikánt  (magyaros  nevén :  a  gödényt )  is  vadásszák  a  bőréért,  mert  belőle  esőköpenyt  készítenek,  torokbőréből  pedig  dohányzacskót?  De  sokfelé  azért  is  üldözik,  mert  a  halászatban  nem  bírják  vele  a  versenyt  Egyelőre  mégsincs  okunk  aggódni  e  madár  sorsáért  :  a  hazai  állatvilág  e  tipikus  képviselője  igen  szép  számban  népesíti  be  a  Duna  deltáját.  A  fehérfejü  rétisas  nemsokára  valószínüleg  csak  az  Egyesült  Államok  címerén  lesz  látható.  Ez  a  gyönyörű  madár  ugyanis  nagyon  érzékeny  a  rovarírtó  szerekre,  Alaszkában  pedig  még  ,,vérdíjat"  is  tűztek  a  fejére  :  jutalmat  fizetnek  minden  lelőtt  példányért,  mert  úgy  vélik,  hogy  e  madarak  a  lazachalászatot  károsítják.  Csak  néhány  példa  ez  a  sok  közül.  A  számadatok  maguktól  beszélnek  :  a  XVII.  századtól  napjainkig  összesen  mintegy  44  madár-  és  emlősfaj  került  a  kipusztult  állatok  listájára.  E  számok  további  növekedésének  megállítására,  a  természet  és  a  természeti  források  védelmére  nemzetközi  szövetség  alakult.  Ez  a  világ  minden  részéből  összegyüjtött  adatok  alapján  megszerkesztette  a  Vörös  Könyvet,  mely  a  kipusztulástól  fenyegetett  állatfajok  nevét  tartalmazza..  Ezeket  az  állatfajokat  jelképezi  a  (szintén  végveszélyben  levő)  nagy  pandát  ábrázoló  embléma,  melyet  egyre  több  magyarázótábla  mellett  lehet  látni  a  világ  állatkertjeiben.

Ez  is  egyik  módja  a  figyelmeztetésnek....Számtalan  állatkert  részt  vesz  abban  a  nagy  küzdelemben,  mely  a  Föld  jelenlegi  állatvilágának  a  megőrzéséért  folyik.  Állománya  közepes  nagyságú  --  száznegyven  faj  1818  példánya  látható  itt  --,  de  nem  egy  ritkaság,  sőt  világunikum  (így  a  Duna  deltájából  származó  fehér  nyestkutya,  vagy  a  törpe  kárókatona)  is  megtekinthető  abaneásai  parkban.  Az  itt  dolgozó  szakemberek,  élén  Mihail  Cociu  biológussal,  évtizedek  óta  végzi  megfigyeléseit,  s  a  kutatómunka  eredményei  nem  maradtak  el.  Több  ritka  állatfajtát  sikerült  tenyészteniük  és  szaporítaniuk  az  évek  folyamán,  s  ez  meghozta  a  szakkörök  elismerését.  És  persze  a  hálás  látogatókét,  akiknek  száma  évi  hatszázezer  körül  állandosult.

Lévén  a  zoo  az  állatvilág  élő  bemutatóhelye,  igen  alkalmas  arra,  hogy  kialakítsa  az  ökológiai  tudatot.  Ami  azt  jelenti,  hogy  az  állatokat,  a  természetet  szerető  ember  minden  esetben  cselekvő  magatartást  tanusít  szűkebb  és  tágabb  környezetének  megvédéséért.

A  költő  Juhász  Ferenc  az  Ember  nevében  fogalmazta  meg  a  feladatotr :  ,,A  természet  nem  vállalhat  felelősséget  az  emberért.  Csak  az  Ember  vállalhat  felelősséget  az  Emberrért  és  a  Természetért.  Bűneire  és  átkaira  az  ember  a  természetben  nem  találhat  feloldást.  Csak  önszívében  és  emberi  szolgálatában".  E  pár  sor  akár  mottója  is  lehetne  írásomnak.  De  inkább  a  végére  tettem.  Következtetés  helyett.

                                                          D.  BARTHA  MARGIT  irásaiból.