Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KEDVENCEINK A RÁCS MÖGÖTT

 Az oroszlán  néz,  csak  néz  maga  elé,  ránk  se  hederít,  néha  csap  egyet-egyet  a  farkával,  aztán  feltápászkodik  és  méltóságteljesen  elvonul.  Biztos  megunta  a  hangos  kiváncsiskodást.  A  körülöttem  zsibongó  gyermeksereg  egy  darabig  áldogál  az  üres  ketrec  előtt,  aztán  továbbáll.  Hamarosan  már  az  elefántot  szemléli  elképedve.  Ha  csak  pár  percig  láttam  az  állatok  királyát,  akkor  is  megéri,  hogy  eljöttem  --  morfondírozok  magamban,  Mert  ugyan  hol  láthatok  én  oroszlánt?  Gondolom,  hogy  hozzám  hasonlóan  vélekedik  még  sok  száz  millió  ember :  Afrika,  Ászia  lakosain  kivül  mindazok,  akiknek  nem  volt  módjukban  ellátogatni  e  kontinensekre.  Bár  (a  természettudományi  Kisenciklopédia  szerint)  az  oroszlán  jelenleg  inkább  természetvédelmi  területeken  él.  Tehát  szabadon  alig-alig.  Pár  ezer  évvel  ezelőtt  Európában  is  honos  volt,  a  régi  görögök  még  az  arénákban  verekedtek  vele.   A  XX.  század  végén  az  állatkertek  egyre  inkább  az  állatvédelem  fontos  erődítményei.  Szaporodik  az  olyan  fajták  száma,  melyeket  a  kipusztulás  veszélye  fenyeget.   S  ha  az  ember  nem  siet  segítségére  a  természet  egyensúlyát  biztosító  állatvilágnak  --  helyrehozhatatlanul  károsodik  saját  élettere,  élete.

                                                    ------------             

                              EGY  KIS  TÖRTÉNELEM

 

Az  állatkert  igen-igen  régi  találmánya  az  embernek,  funkciói  szinte  együtt  változtak  a  társadalommal.  A  történelem  hajnalán  őseink  valószínüleg  azért  tartottak  fogva  vadállatot,  hogy  huzamosabb  időre  biztosítsák  maguknak  az  élelmet.  Ez  lehetett  a  kezdete  a  háziasításnak  s  talán  annak  a  tartós  barátságnak,  amely  ember  és  állat  között  kialakult.  Már  az  ősi  vadász  is  ragaszkodik  négylábú  társához,  sűrűn  ábrázolja  áldozatait  barlanglakása  falain  (sok  ilyen  kép  maradt  ránk,  például  a  spanyolországi  Altamira  barlangban,  amelyre  a  kőkorszakbeli  ember  rajzolt  meglepő  élethűséggel  bölényt,  mammutot,  vaddisznót,  szarvast).  Később  vallási  céllal  is  tartják  az  állatokat,  ezeket  vagy  istenként  imádják,  vagy  a  szertartások  alkalmával  feláldozzák.   Aztán  az  ember  mind  nagyobb  hasznát  látja  nemcsak  a  háziasított  fajtáknak,  hanem  a  vadállatoknak  is.  Dárius  elefántot  használt  Nagy  Sándor  ellen  vívott  harcaiban,  s  Hannibál  is  ormányosokkal  érkezik  Róma  elé.  E  harci  szokás  sokáig  megmaradt,  még  a  XVII.  század  végén  is  használják  a  törökök  az  elefántot,  de  csak  ágyúk  vontatására.  A  gepárd  is  régóta  segítségére  van  az  embernek ;  a  sumérok  már  i.e. 3000 -ben,  az  egyiptomiak  i.e 1500  körül  vadásztak  vele.  A  nagyerejű  ragadozó  vadállatok  közül  ugyanis  a  gepárdot  a  legkönnyebb  szelidíteni.

A  mai  állatkertekhez  hasonló  ,,gyűjteményekben"  hosszú  évszázadokon  át  kizárólag  a  fejedelmek  gyönyörködtek.   Európában  a  középkorban  rendezik  be  az  első  zookat,  amelyek  akkoriban  inkább  csak  szórakoztatást  (cirkuszi  mutatványokat)  nyújtottak,  de  megtörtént  az  is,  hogy  a  halálbüntetés  végrehajtására  használták  a  fogva  tartott  vadállatot.  Ahogy  telt  az  idő,  úgy  változott  az  állatkert  rendeltetése.   Egyre  több  létesítmény  van  Európában  és  szerte  a  világon,  s  kialakításukban,  írányításukban  inkább  a  tudomány  szempontjai  érvényesülnek.  Napjaink  modern  állatkertjeiben  lázas  kutatómunka  folyik :  biológusok  tanulmányozzák  az  állatok  viselkedését,  szokásait,  s  e  megfigyelésekből  a  zoológia  külön  ága  született meg.  A  kutatással  szorosan  egybefonódik  legalább  még  két  funkció ;  az  egyik  az,  hogy  az  allatkert  rendkivül  fontos  szerepet  tölt  be  a  tudományos  nevelésben,  a  másik  pedig  az,  hogy  a  zoo.

                                                  ------------

                                             ÉLŐ  MÚZEUM

 

Az  állatkert  nyugodtan  tekinthető  a  természettörténeti  múzeum  jelenkori  részlegének,  hiszen, (többé-kevésbé)  átfogó  képet  nyújt  a  jelenleg  élő  állatvilágról.  A  bukaresti  Grigore  Antipa  múzeumban  megszemlélhető  az  a  hosszú-hosszú  út,  mely  az  élet  keletkezésétől  elvezetett  az  élőlények  mai  fejletségi  szintjéig,  tehát  magát  a  fejlődési  folyamatot  mutatja  be.  Az  állatkert  pedig :  az  eredményt.   Ez  jutott  eszembe  most,  hogy  ellátogattam  a  bukaresti  állatkertbe.  Ne  vegyék  rossz  néven  régebbi  vendéglátóim,  az  Antipa  muzeum  munkatársai,  hogy  akaratlanul  is  felötlik  bennem  az  összehasonlítás  és  sokkal  szívesebben,  kellemesebb  érzéssel  gondolok  az  állatkert  mozgó,  hancúrozó  lakóira,  mint  a  természettörténeti  múzeumban  látható  kitömött,  preparált  állatokra.  Persze  tudom,  hogy  merőben  más  a  két  Intézmény  rendeltetése,  ám  sok  a  közös  vonásuk  is.  Például :  a  múzeumban  őrzik  számos  olyan  állat  maradványait,  amely  régóta  kipusztult.  Az  állatkert  is  menedéket  nyújt  nem  egy  veszélyeztetett  fajnak.  Mindkét  esetben  nyilvánvaló  a  figyelmeztetés :  ha  nem  vigyázunk  jobban  az  élőlényeket  is  magába  foglaló  környezetünkre,  pótolhatatlan  lehet  a  kár.  Ha  kihal  a  legparányibb  állat  is,  egyrészt  a  fejlődés  egyik  történelmi  dokumentumát  veszítjük  el,  másrészt  bizonyos  mértékben  elbillen  az  egész  természet  egyensúlya.

Az  ember  hajlik  arra,  hogy  az  azonali  hasznot  igérő  tevékenységet  részesítse  előnyben.  Ez  pedig  rendszerint  feledteti  vele  a  későbbi  következményeket.  Hány  esetet  lehetne  említeni,  amikor  a  következményeket  maga  az  ember  sínyli  meg!  És  ha  ő,  akkor  környezetének  élővilága!  Számos  állatfaj  ma  már  egyszerűen  rítkaságnak  számít,  mert  az  ember  tönkretette  élőhelyét,  illetve  ésszerűtlen  vadászattal  kiírtotta  majdminden  egyedét.  Igaz  ugyan,  hogy  a  világ  sok  száz  állatkertjének  ellátása  vadállattal  némiképpen  szerepet  játszott  bizonyos  állatfajok  létszámának  csökkentésében,  de  nem  szabad  a  dolgoknak  csak  ezt  a  vetületét  nézni.  A  fogságba  került  állatnak  olyan  életkörülményeket  biztosítanak,  melyek  nem  pusztulásának,  sokkal  inkább  a  fennmaradásának  kedveznek.  Hogy  mennyire  eredményes  a  szakembereknek  ezen  igyekezete  --  az  más  kérdés.A  technikai  civilizáció  fejlődésével  egyidejüleg  mindinkább  gyengült  és  gyengül  az  ember  és  a  természet  kapcsolata,  s  ezt  mind  a  két  fél  keservesen  megszenvedi.  Az  ember  sokféleképpen  igyekszik  pótolni  a  veszteséget ;  ennek  egyik  bizonyítéka  éppen  az,  hogy  az  utóbbi  években  világviszonylatban  emelkedett  az  állatkertek  látogatóinak  száma.  Külömben  az  sem  véletlen,  hogy  a  világon  létező  zooknak  majd  fele  néhány  igen  fejlett  ipari  országban  található :  az  Amerikai  Egyesült  Államokban,  németországban,  és  japánban.

Több  olyan  esetről  is  van  tudomásunk,  amikor  éppen  ennek  az  intézménynek  köszönhetően  sikerült  megmenteni  valamelyik  állatfajtát.  Itt  van  például  az  európai  bölény.  Ez  a  szarvasmarhával  rokon  patás  állat  valamikor  egész  Európában  honos  volt,  de  századunk  elején  vadon  már  csak  Lengyelország  erdeiben  élt  néhány  példánya.  Az  első  világháború  alatt  ezek  is  szinte  mind  egy  szálig  kipusztultak,  az  utolsó  1921  februárjában  terítette  le  egy  orvadász,  és  ezzel  úgy  tűnt,  hogy  véglegesen  megpecsételődött  a  bölény  sorsa.  De  nem  így  történt :  az  állatkertekben  fogva  tartott  56  példánnyal  sikerült  megmenteni  a  fajt.  A  zárt  körű  tenyésztés  és  szaporítás  után  szabadon  engedtek  23  bölényt  a  lengyelországi  erdőkben,  ma  pedig  már  ezer  körüli  az  állomány  száma.  Ezek  közül  néhány   hazánkban  él.(Romániában)  A  hátszegi  rezervátumban,  a  Tirgu  Neámt  és  a  Pitesti  melleti  erdőkben  egy-egy  pár,  a  bucsani-i  (Dimbovita  megye)  rezervátumban  húsz  bölény  van,  a  bukaresti  zooban  pedig  három.  Minden  jel  arra  vall,  hogy  ismét  otthon  érzik  magukat  nálunk  --  réges-rég  bölénycsordák  népesítették  erdeinket  --  ,s  remélhetőleg  számuk  nőni  fog.  Hasonló  modón  tudták  elejét  venni,  hogy  kihaljon  egy  másik  igen  ritka  állat  :  a  przsevalszkij  ló,  mely  az  egyetlen  ma  is  élő  ősvadló.  Sok  ezer  évvel  ezelőtt  ennek  az  állatnak  több  alfaja  is  volt,  ezek  benépesítették  egész  Euróázsiát,  ám  a  XX.  század  elején  már  csak  néhány  példányuk  élt.  Hála  az  állatkerti  gondozásnak,  ma  is  megtekinthető  az  élő  ,,ős!  amely  mesterséges  körülmények  között  megtartja  szokásait.

De  nemcsak  az  ilyen  ,,különlegességekre!  ügyelnek  féltő  gonddal  az  állatkerti  szakemberek.  A  nagymacskák  közül  például  az  oroszlán  meg  a  tigris  manapság  többnyire  rezervátumokban,  zookban  él,  úgyhogy  fennmaradásukért  ezek  tehetnek  és  tesznek  a  legtöbbet.  Immár  pótolhatatlan  veszteség,  hogy  kihalt  a  csodálatos,  fekete  sörényű  berber  oroszlán  és  nagy  testű  fokföldi  rokona,  s  így  lényegesen  leszűkült  e  pompás  állat  elterjedési  területe.Az  idők  folyamán  több  alfaj  keresztezéséből  jött  létre,  a  természetben  ilyen  soha  nem  létezett!  

A  báneásai  állatpark  legértékesebb  lakóüi  közé  tartozik  a  szibériai  tigris,  mely  úgyszintén  veszélyben  van :  ma  már  alig  pár  száz  példány  él  belőle,  bár  nem  különösebben  igényes,  kitűnően  tűri  a  hideget  és  esetenként  pár  ezer  méter  magasan  is  megtalálható.

A  piszkosfehér  színű  jegesmedvében  minden  gyermek  Framot  véli  felismerni.  S  ha  az  emberek  nem  vigyáznak  jobban  rá,  pár  évtized  múlva  talán  csak  könyvek  lapjai  őrzik  majd  emlékét.  Ma  már  alig  több  mint  tízezer  lehet  a  világ  jegesmedve-állománya,  mert  egyetlen  ellensége  --  az  ember  --  líméletlenül  írja.  Pedig  a  prémen  kivül  más  haszna  nem  is  származik  belőlle.  Lehet,  hogy  az  állatot  saját  természete  ,,fegyverezte  le" :  nagyon  kiváncsi  lény,  ezért  könnyen  megközelíthető  és  minden  nehézség  nélkül  le  is  teríthető.  

Még  rosszabb  a  sorsa  az  elefántnak,  mert  legnagyobb  szárazföldi  emlősünk  létét...önmaga  veszélyezteti!  Hogy  megértsük  e  fura  helyzetet,  tudnunk  kell,  hogy  az  elefánt  elsősorban  lombevő,  tehát  erőssen  pusztítja  saját  környezetét.  Még  ötven-hatvan  évvel  ezelőtt  is  Afrika  területén  állandó  mozgásban  voltak  az  ellfántcsordák,  évente  több  ezer  kilométert  vándoroltak,  hogyvisszaérkezzenek  kiindulási  helyükre.  Bár  útjukat  mindenütt  csupasz  fák  jelölték,  nem  pusztították  el  annyira  növényzetet,  hogy  az  a  következő  esők  után  ne  indulhatott  volna  burjánzásnak.  Csakhogy  akkor  még  az  ember  és  az  élővilág  természetes  egyensúlyban  volt...Aztán  egyre  sűrűsödtek  a  települések,  a  megművelt  földek,  mind  lett  az  országút  és  a  vasút.  Mindez  ma  gátolja  az  állatokat  szabad  vándorlását  és  arra  kényszeríti  őket,  hogy  elpusztítsák  leszűkűlt  környezetük  növényzetét  --  pedig  ettől  a  létük  függ.  A  kenyai  Tsavo  nemzeti  park  keleti  része  1980-ban  mintegy  háromezer  elefántnak  vált  a  temetőjévé :  a  legelésző  állatok  nem  merték  átszelni  a  rezervátumot  két  szárnyát  elválasztó  vasútvonalat.  Sajnos,  nem  egyedüli  az  eset.  Afrikában  szinte  mindenűtt  egyre  kétesebb  az  elefánt  továbbélése.

                                             ------------

                    VAJON  UNATKOZNAK  AZ  ÁLLATOK

 

Az  állatkerti   látogató  azt  szeretné,  ha  a  ketrec  lakója  jókedvüen  játszadozna,  hallatná  hangját  --  tehát  valamiképpen  ,,produkálná  magát".  A  mókás  majmok,  az  egymással  incselkedő  medvebocsok,  a  fejvesztve  futkározó  struccmadarak  mindig  hálás  közönségre  lelnek.  De  kedvetlenül  ücsörgő  állatot  is  látni  eleget  a  rács  mögött.  Vagy  idegeset,  mérgeset,  hogy  az  embernek  inába  száll  tőlle  a  bátorsága.  Ma  már  a  biológiának  külön  ága,  az  ún.  fogság-élettan  tanulmányozza  a  mesterséges  környezetben  élő  állatok  viselkedését,  szokásait,  fejlődését  s  az  ezt  befolyásoló  külső  és  belső  tényezőket.  Rendkivüli  gyakorlati  jelentősége  van  e  tudományágnak  :  nemcsak  az  állatkerti  gondozók  látják  hasznát,  hanem  a  mezőgazdasági  szakemberek  is,  arról  nem  is  beszélve,  hogy  analógiás  úton  még  a  humán  pszichológusok  számára  is  értékes  tanulságokkal  szolgál.

A  kivülálló  talán  nem  is  tudja,  mi  utánajárás,  hozzáértés,  türelem  és  nem  utolsósorban  szeretet  kell  ahhoz,  hogy  sikerrel  járjon  a  gondozó  munkája.  Mert  az  állatnak  valóságos  tragédia  kiszakadni  természetes  környezetéből,  megszokni  egy  merőben  új,  idegen  világot  és  mindenkori  legnagyobb  ellenségének,  az  embernek  a  közellétét.  Élettani  szempontból  is  veszélyes  az  új  helyzet.  Az  evolúció  során  kialakult  legtöbb  alkalmazkodási  mechanizmus  most  mintha  értelmét  vesztené,  s  az  állat  hirtelen  nem  tudja,  mit  kezdjen  magával,  hogyan  töltse  az  idejét  (a  szabadban  idejének  jó  részét  vadászattal,  zsákmányszerzéssel  tölti  a  ragadozzó,)  És  végül  vagy  adaptálódik  az  ingerekben  jóval  szegényebb  új  életkörülményekhez,  vagy  szervezete  mondja  fel  a  szolgálatot,  és  elpusztul.

Rengeteg  vesződséggel  jár,  míg  az  állat  úgy-ahogy  ,,beletörődik"  sorsába.  Legnehezebben  a  foglyul  esést,  a  szállítást  és  a  fogság  első  napjait-heteit  viseli  el.  Sokkal  könnyebben  idomulnak  új  környezetükhöz  a  fogságban  született  egyedek.  Ám  ezek  idősebb  korukban  szenvednek  jobban,  mert  ahogy  telnek  az  évek,  mindinkább  kiütközik  biológiai  örökségük,  és  egyre  nehezebben  nélkülözik  azokat  a  specifikus  környezeti  tényezőket,  melyeket  nem  biztosít  számukra  az  állatkerti  élet.

Vannak  könnyebben  alkalmazkodó  fajták  és  nehezen  (vagy  alig)  idomúló  tipusok.  Mint  az  állatvilágban  minden,  ez  is  a  sajátos  életkörülményekkel  függ  össze.  Az  oroszlán  otthon  (a  sztyeppén  és  a  szavannában)  megszokta  a  változatosságot  többféle  állatot  lát  és  ezek  is  látják  őt,  így  aztán  az  egyik  leghálásabb  lakója  zoonak.  A  tigris  viszont  --  lévén,  hogy  külömben  az  erdő  sűrűjében  elrejtőzve  él  --  sokkal  nehezebben  viseli  el  a  nyilvános  háborgatást.  Ahhoz,  hogy  az  ember  megbírkozzék  ezekkel  a  gondokkal,  nagyon  jól  kell  ismernie  az  állatok  életét,  természetét.  Ma  már  tudjuk,  hogy  pontosan  körülhatárolható  hely-,  idő  stb.  koordináták  szabják  meg  az  egyes  állatfajok  és  fajták  életvitelét,  szokásait,  és  meghatározott  módon  kell  válaszolniuk  a  külső  ingerekre,  külömben  megbomlik  szervezetünk  belső  egyensúlya.  Ám  bármilyen  jól  ismerjük  a  vadállat  természetes  életterét,  életkörülményeit,  az  állatkertben  nem  tudjuk  annak  tökéletes  mását  kialakítani.  Mekkora  legyen  az  a  zoo,  melyben  külön-külön  minden  oroszlánnak  háromezer  hektárt  lehessen  biztosítani  --  amennyi  a  végeláthatatlan  sztyeppén  neki  ,,dukál"?!Arról  nem  is  beszélve,  hogy  új  otthonában  mindenképpen  nélkülöznie  kell  a  legnagyobb :  a  vadászatot.  Súlyos  csapás  ez  reá  nézve,  még  ha  kárpótlásul  rendszeresen  táplálékhoz  is  jut.

Több  szempontot  figyelembe  véve  alakítja  ki  a  szakember  az  állat  új  otthonát.  Mindenekelőtt  arról  kell  gondoskodni,  hogy  biztonságban  érezze  magát,  pihenni  tudjon  és  megfelelő  ,,társasága"  legyen  --  feltéve,  ha  igényli  azt.  Mert  ha  egyedül  érzi  magát  jobban,  akkor  nem  tanácsos  lakótársat  bevinni  ketrecébe.  Különös  figyelmet  és  utánajárást  igényel  a  kincseit  gondozó  anyaállat,  amely  rendszerint  érzékenyebb  és  támadni  is  egykettőre  kedve  kerekedik,  hiszen  jóformán  nem  lát,  nem  hall  mást,  mint  a  cseperedő  utódot.

A  leggondosabb  mamák  a  szülés  után  szinte  el  sem  mozdulnak  kicsinyeik  mellől.  Az  újszülött  barnamedve-bocs  két-három  hónapig  anyja  mellett  ,,nevelkedik",  s  csak  azután  kezd  önállóan  mozogni  és  enni.  Akkor  következhet  az  elválasztás  ideje,  minekután  nyugodtan  lehet  gyönyörködni  bohókás  játékukban.  

A  majmok  igazi  ,,majomszeretettel"  féltik  és  gondozzák  csemetéiket.  Ezek  jóformán  tapodtat  sem  tehetbónek  magukban,  s  ha  játék  közben  kicsit  távolabb  kerülnek,  azonnal  visszaráncigálja  őket  az  erélyes  mama.

Csakhogy  kivétel  még  ez  alól  az  általános  törvény  alól  is  van!  A  krokodil  például  agyancsak  mostohán  bánik  csemetéjivel.  Sokáig  törték  is  a  fejüket  az  emberek,  vajon  nem  látni  soha  együtt  a  krokodil-családot?  Nemrég  fény  derült  a  rejtélre,  és  most  már  tudjuk,  hogy  a  felnőtt  állat  könyörtelenül  felfalja  az  útjában  kerülő  kicsinyeket,  még  a  sajátjait  is!  A  testvérek  között  sem  jobb  a  viszony.  Az  idősebbek  nem  kimélik  a  gyámoltalanabb  bébiket,  így  aztán  tényleg  élethalálharc  folyik  egy-egy  kényelmesebb  lakhelyért.  Ez  a  bizonytalan,  keserves  élet  jó  hét  évig  tart,  s  ha  addig  nem  falják  fel  a  rokonok,  a  felnőtt  hüllő  elfoglalhatja  helyét  a  közösségben.  A  természetben  kevés  hasonló  példa  van  arra,  hogy  valamely  állatnak  a  saját  fajtársa  legyen  a  legnagyobb  ellensége.