KEDVENCEINK A RÁCS MÖGÖTT
Az oroszlán néz, csak néz maga elé, ránk se hederít, néha csap egyet-egyet a farkával, aztán feltápászkodik és méltóságteljesen elvonul. Biztos megunta a hangos kiváncsiskodást. A körülöttem zsibongó gyermeksereg egy darabig áldogál az üres ketrec előtt, aztán továbbáll. Hamarosan már az elefántot szemléli elképedve. Ha csak pár percig láttam az állatok királyát, akkor is megéri, hogy eljöttem -- morfondírozok magamban, Mert ugyan hol láthatok én oroszlánt? Gondolom, hogy hozzám hasonlóan vélekedik még sok száz millió ember : Afrika, Ászia lakosain kivül mindazok, akiknek nem volt módjukban ellátogatni e kontinensekre. Bár (a természettudományi Kisenciklopédia szerint) az oroszlán jelenleg inkább természetvédelmi területeken él. Tehát szabadon alig-alig. Pár ezer évvel ezelőtt Európában is honos volt, a régi görögök még az arénákban verekedtek vele. A XX. század végén az állatkertek egyre inkább az állatvédelem fontos erődítményei. Szaporodik az olyan fajták száma, melyeket a kipusztulás veszélye fenyeget. S ha az ember nem siet segítségére a természet egyensúlyát biztosító állatvilágnak -- helyrehozhatatlanul károsodik saját élettere, élete.
------------
EGY KIS TÖRTÉNELEM
Az állatkert igen-igen régi találmánya az embernek, funkciói szinte együtt változtak a társadalommal. A történelem hajnalán őseink valószínüleg azért tartottak fogva vadállatot, hogy huzamosabb időre biztosítsák maguknak az élelmet. Ez lehetett a kezdete a háziasításnak s talán annak a tartós barátságnak, amely ember és állat között kialakult. Már az ősi vadász is ragaszkodik négylábú társához, sűrűn ábrázolja áldozatait barlanglakása falain (sok ilyen kép maradt ránk, például a spanyolországi Altamira barlangban, amelyre a kőkorszakbeli ember rajzolt meglepő élethűséggel bölényt, mammutot, vaddisznót, szarvast). Később vallási céllal is tartják az állatokat, ezeket vagy istenként imádják, vagy a szertartások alkalmával feláldozzák. Aztán az ember mind nagyobb hasznát látja nemcsak a háziasított fajtáknak, hanem a vadállatoknak is. Dárius elefántot használt Nagy Sándor ellen vívott harcaiban, s Hannibál is ormányosokkal érkezik Róma elé. E harci szokás sokáig megmaradt, még a XVII. század végén is használják a törökök az elefántot, de csak ágyúk vontatására. A gepárd is régóta segítségére van az embernek ; a sumérok már i.e. 3000 -ben, az egyiptomiak i.e 1500 körül vadásztak vele. A nagyerejű ragadozó vadállatok közül ugyanis a gepárdot a legkönnyebb szelidíteni.
A mai állatkertekhez hasonló ,,gyűjteményekben" hosszú évszázadokon át kizárólag a fejedelmek gyönyörködtek. Európában a középkorban rendezik be az első zookat, amelyek akkoriban inkább csak szórakoztatást (cirkuszi mutatványokat) nyújtottak, de megtörtént az is, hogy a halálbüntetés végrehajtására használták a fogva tartott vadállatot. Ahogy telt az idő, úgy változott az állatkert rendeltetése. Egyre több létesítmény van Európában és szerte a világon, s kialakításukban, írányításukban inkább a tudomány szempontjai érvényesülnek. Napjaink modern állatkertjeiben lázas kutatómunka folyik : biológusok tanulmányozzák az állatok viselkedését, szokásait, s e megfigyelésekből a zoológia külön ága született meg. A kutatással szorosan egybefonódik legalább még két funkció ; az egyik az, hogy az allatkert rendkivül fontos szerepet tölt be a tudományos nevelésben, a másik pedig az, hogy a zoo.
------------
ÉLŐ MÚZEUM
Az állatkert nyugodtan tekinthető a természettörténeti múzeum jelenkori részlegének, hiszen, (többé-kevésbé) átfogó képet nyújt a jelenleg élő állatvilágról. A bukaresti Grigore Antipa múzeumban megszemlélhető az a hosszú-hosszú út, mely az élet keletkezésétől elvezetett az élőlények mai fejletségi szintjéig, tehát magát a fejlődési folyamatot mutatja be. Az állatkert pedig : az eredményt. Ez jutott eszembe most, hogy ellátogattam a bukaresti állatkertbe. Ne vegyék rossz néven régebbi vendéglátóim, az Antipa muzeum munkatársai, hogy akaratlanul is felötlik bennem az összehasonlítás és sokkal szívesebben, kellemesebb érzéssel gondolok az állatkert mozgó, hancúrozó lakóira, mint a természettörténeti múzeumban látható kitömött, preparált állatokra. Persze tudom, hogy merőben más a két Intézmény rendeltetése, ám sok a közös vonásuk is. Például : a múzeumban őrzik számos olyan állat maradványait, amely régóta kipusztult. Az állatkert is menedéket nyújt nem egy veszélyeztetett fajnak. Mindkét esetben nyilvánvaló a figyelmeztetés : ha nem vigyázunk jobban az élőlényeket is magába foglaló környezetünkre, pótolhatatlan lehet a kár. Ha kihal a legparányibb állat is, egyrészt a fejlődés egyik történelmi dokumentumát veszítjük el, másrészt bizonyos mértékben elbillen az egész természet egyensúlya.
Az ember hajlik arra, hogy az azonali hasznot igérő tevékenységet részesítse előnyben. Ez pedig rendszerint feledteti vele a későbbi következményeket. Hány esetet lehetne említeni, amikor a következményeket maga az ember sínyli meg! És ha ő, akkor környezetének élővilága! Számos állatfaj ma már egyszerűen rítkaságnak számít, mert az ember tönkretette élőhelyét, illetve ésszerűtlen vadászattal kiírtotta majdminden egyedét. Igaz ugyan, hogy a világ sok száz állatkertjének ellátása vadállattal némiképpen szerepet játszott bizonyos állatfajok létszámának csökkentésében, de nem szabad a dolgoknak csak ezt a vetületét nézni. A fogságba került állatnak olyan életkörülményeket biztosítanak, melyek nem pusztulásának, sokkal inkább a fennmaradásának kedveznek. Hogy mennyire eredményes a szakembereknek ezen igyekezete -- az más kérdés.A technikai civilizáció fejlődésével egyidejüleg mindinkább gyengült és gyengül az ember és a természet kapcsolata, s ezt mind a két fél keservesen megszenvedi. Az ember sokféleképpen igyekszik pótolni a veszteséget ; ennek egyik bizonyítéka éppen az, hogy az utóbbi években világviszonylatban emelkedett az állatkertek látogatóinak száma. Külömben az sem véletlen, hogy a világon létező zooknak majd fele néhány igen fejlett ipari országban található : az Amerikai Egyesült Államokban, németországban, és japánban.
Több olyan esetről is van tudomásunk, amikor éppen ennek az intézménynek köszönhetően sikerült megmenteni valamelyik állatfajtát. Itt van például az európai bölény. Ez a szarvasmarhával rokon patás állat valamikor egész Európában honos volt, de századunk elején vadon már csak Lengyelország erdeiben élt néhány példánya. Az első világháború alatt ezek is szinte mind egy szálig kipusztultak, az utolsó 1921 februárjában terítette le egy orvadász, és ezzel úgy tűnt, hogy véglegesen megpecsételődött a bölény sorsa. De nem így történt : az állatkertekben fogva tartott 56 példánnyal sikerült megmenteni a fajt. A zárt körű tenyésztés és szaporítás után szabadon engedtek 23 bölényt a lengyelországi erdőkben, ma pedig már ezer körüli az állomány száma. Ezek közül néhány hazánkban él.(Romániában) A hátszegi rezervátumban, a Tirgu Neámt és a Pitesti melleti erdőkben egy-egy pár, a bucsani-i (Dimbovita megye) rezervátumban húsz bölény van, a bukaresti zooban pedig három. Minden jel arra vall, hogy ismét otthon érzik magukat nálunk -- réges-rég bölénycsordák népesítették erdeinket -- ,s remélhetőleg számuk nőni fog. Hasonló modón tudták elejét venni, hogy kihaljon egy másik igen ritka állat : a przsevalszkij ló, mely az egyetlen ma is élő ősvadló. Sok ezer évvel ezelőtt ennek az állatnak több alfaja is volt, ezek benépesítették egész Euróázsiát, ám a XX. század elején már csak néhány példányuk élt. Hála az állatkerti gondozásnak, ma is megtekinthető az élő ,,ős! amely mesterséges körülmények között megtartja szokásait.
De nemcsak az ilyen ,,különlegességekre! ügyelnek féltő gonddal az állatkerti szakemberek. A nagymacskák közül például az oroszlán meg a tigris manapság többnyire rezervátumokban, zookban él, úgyhogy fennmaradásukért ezek tehetnek és tesznek a legtöbbet. Immár pótolhatatlan veszteség, hogy kihalt a csodálatos, fekete sörényű berber oroszlán és nagy testű fokföldi rokona, s így lényegesen leszűkült e pompás állat elterjedési területe.Az idők folyamán több alfaj keresztezéséből jött létre, a természetben ilyen soha nem létezett!
A báneásai állatpark legértékesebb lakóüi közé tartozik a szibériai tigris, mely úgyszintén veszélyben van : ma már alig pár száz példány él belőle, bár nem különösebben igényes, kitűnően tűri a hideget és esetenként pár ezer méter magasan is megtalálható.
A piszkosfehér színű jegesmedvében minden gyermek Framot véli felismerni. S ha az emberek nem vigyáznak jobban rá, pár évtized múlva talán csak könyvek lapjai őrzik majd emlékét. Ma már alig több mint tízezer lehet a világ jegesmedve-állománya, mert egyetlen ellensége -- az ember -- líméletlenül írja. Pedig a prémen kivül más haszna nem is származik belőlle. Lehet, hogy az állatot saját természete ,,fegyverezte le" : nagyon kiváncsi lény, ezért könnyen megközelíthető és minden nehézség nélkül le is teríthető.
Még rosszabb a sorsa az elefántnak, mert legnagyobb szárazföldi emlősünk létét...önmaga veszélyezteti! Hogy megértsük e fura helyzetet, tudnunk kell, hogy az elefánt elsősorban lombevő, tehát erőssen pusztítja saját környezetét. Még ötven-hatvan évvel ezelőtt is Afrika területén állandó mozgásban voltak az ellfántcsordák, évente több ezer kilométert vándoroltak, hogyvisszaérkezzenek kiindulási helyükre. Bár útjukat mindenütt csupasz fák jelölték, nem pusztították el annyira növényzetet, hogy az a következő esők után ne indulhatott volna burjánzásnak. Csakhogy akkor még az ember és az élővilág természetes egyensúlyban volt...Aztán egyre sűrűsödtek a települések, a megművelt földek, mind lett az országút és a vasút. Mindez ma gátolja az állatokat szabad vándorlását és arra kényszeríti őket, hogy elpusztítsák leszűkűlt környezetük növényzetét -- pedig ettől a létük függ. A kenyai Tsavo nemzeti park keleti része 1980-ban mintegy háromezer elefántnak vált a temetőjévé : a legelésző állatok nem merték átszelni a rezervátumot két szárnyát elválasztó vasútvonalat. Sajnos, nem egyedüli az eset. Afrikában szinte mindenűtt egyre kétesebb az elefánt továbbélése.
------------
VAJON UNATKOZNAK AZ ÁLLATOK
Az állatkerti látogató azt szeretné, ha a ketrec lakója jókedvüen játszadozna, hallatná hangját -- tehát valamiképpen ,,produkálná magát". A mókás majmok, az egymással incselkedő medvebocsok, a fejvesztve futkározó struccmadarak mindig hálás közönségre lelnek. De kedvetlenül ücsörgő állatot is látni eleget a rács mögött. Vagy idegeset, mérgeset, hogy az embernek inába száll tőlle a bátorsága. Ma már a biológiának külön ága, az ún. fogság-élettan tanulmányozza a mesterséges környezetben élő állatok viselkedését, szokásait, fejlődését s az ezt befolyásoló külső és belső tényezőket. Rendkivüli gyakorlati jelentősége van e tudományágnak : nemcsak az állatkerti gondozók látják hasznát, hanem a mezőgazdasági szakemberek is, arról nem is beszélve, hogy analógiás úton még a humán pszichológusok számára is értékes tanulságokkal szolgál.
A kivülálló talán nem is tudja, mi utánajárás, hozzáértés, türelem és nem utolsósorban szeretet kell ahhoz, hogy sikerrel járjon a gondozó munkája. Mert az állatnak valóságos tragédia kiszakadni természetes környezetéből, megszokni egy merőben új, idegen világot és mindenkori legnagyobb ellenségének, az embernek a közellétét. Élettani szempontból is veszélyes az új helyzet. Az evolúció során kialakult legtöbb alkalmazkodási mechanizmus most mintha értelmét vesztené, s az állat hirtelen nem tudja, mit kezdjen magával, hogyan töltse az idejét (a szabadban idejének jó részét vadászattal, zsákmányszerzéssel tölti a ragadozzó,) És végül vagy adaptálódik az ingerekben jóval szegényebb új életkörülményekhez, vagy szervezete mondja fel a szolgálatot, és elpusztul.
Rengeteg vesződséggel jár, míg az állat úgy-ahogy ,,beletörődik" sorsába. Legnehezebben a foglyul esést, a szállítást és a fogság első napjait-heteit viseli el. Sokkal könnyebben idomulnak új környezetükhöz a fogságban született egyedek. Ám ezek idősebb korukban szenvednek jobban, mert ahogy telnek az évek, mindinkább kiütközik biológiai örökségük, és egyre nehezebben nélkülözik azokat a specifikus környezeti tényezőket, melyeket nem biztosít számukra az állatkerti élet.
Vannak könnyebben alkalmazkodó fajták és nehezen (vagy alig) idomúló tipusok. Mint az állatvilágban minden, ez is a sajátos életkörülményekkel függ össze. Az oroszlán otthon (a sztyeppén és a szavannában) megszokta a változatosságot többféle állatot lát és ezek is látják őt, így aztán az egyik leghálásabb lakója zoonak. A tigris viszont -- lévén, hogy külömben az erdő sűrűjében elrejtőzve él -- sokkal nehezebben viseli el a nyilvános háborgatást. Ahhoz, hogy az ember megbírkozzék ezekkel a gondokkal, nagyon jól kell ismernie az állatok életét, természetét. Ma már tudjuk, hogy pontosan körülhatárolható hely-, idő stb. koordináták szabják meg az egyes állatfajok és fajták életvitelét, szokásait, és meghatározott módon kell válaszolniuk a külső ingerekre, külömben megbomlik szervezetünk belső egyensúlya. Ám bármilyen jól ismerjük a vadállat természetes életterét, életkörülményeit, az állatkertben nem tudjuk annak tökéletes mását kialakítani. Mekkora legyen az a zoo, melyben külön-külön minden oroszlánnak háromezer hektárt lehessen biztosítani -- amennyi a végeláthatatlan sztyeppén neki ,,dukál"?!Arról nem is beszélve, hogy új otthonában mindenképpen nélkülöznie kell a legnagyobb : a vadászatot. Súlyos csapás ez reá nézve, még ha kárpótlásul rendszeresen táplálékhoz is jut.
Több szempontot figyelembe véve alakítja ki a szakember az állat új otthonát. Mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy biztonságban érezze magát, pihenni tudjon és megfelelő ,,társasága" legyen -- feltéve, ha igényli azt. Mert ha egyedül érzi magát jobban, akkor nem tanácsos lakótársat bevinni ketrecébe. Különös figyelmet és utánajárást igényel a kincseit gondozó anyaállat, amely rendszerint érzékenyebb és támadni is egykettőre kedve kerekedik, hiszen jóformán nem lát, nem hall mást, mint a cseperedő utódot.
A leggondosabb mamák a szülés után szinte el sem mozdulnak kicsinyeik mellől. Az újszülött barnamedve-bocs két-három hónapig anyja mellett ,,nevelkedik", s csak azután kezd önállóan mozogni és enni. Akkor következhet az elválasztás ideje, minekután nyugodtan lehet gyönyörködni bohókás játékukban.
A majmok igazi ,,majomszeretettel" féltik és gondozzák csemetéiket. Ezek jóformán tapodtat sem tehetbónek magukban, s ha játék közben kicsit távolabb kerülnek, azonnal visszaráncigálja őket az erélyes mama.
Csakhogy kivétel még ez alól az általános törvény alól is van! A krokodil például agyancsak mostohán bánik csemetéjivel. Sokáig törték is a fejüket az emberek, vajon nem látni soha együtt a krokodil-családot? Nemrég fény derült a rejtélre, és most már tudjuk, hogy a felnőtt állat könyörtelenül felfalja az útjában kerülő kicsinyeket, még a sajátjait is! A testvérek között sem jobb a viszony. Az idősebbek nem kimélik a gyámoltalanabb bébiket, így aztán tényleg élethalálharc folyik egy-egy kényelmesebb lakhelyért. Ez a bizonytalan, keserves élet jó hét évig tart, s ha addig nem falják fel a rokonok, a felnőtt hüllő elfoglalhatja helyét a közösségben. A természetben kevés hasonló példa van arra, hogy valamely állatnak a saját fajtársa legyen a legnagyobb ellensége.
