ÁLLATI TÉVHITEK II.
Monogámia vagy poligámia?
Nem akarjuk megkerülni e kényesnek mondott, élcelődésre alkalmas témát sem. A férfiak, mintegy önigazolásul, gyakran hivatkoznak az állatvilágra, arra a pánmitikus párosodási formára, amely szerint a szóban forgó népesség egyedei egymással véletlenszerűen és bármilyen kombinációban egyforma eséllyel párosodnak. Vajon mennyiben ,,darwinista" az, aki e tekintetben is egyezést keres az állati ösztöntevékenységekkel? A párhuzam azonban nem áll meg itt. A nők ugyanis arra hivatkoznak, hogy a sikeres párkeresés (megtalálás) egyik feltétele vonzóerejüket fokozó színes, hangulatos, alakjukat hangsúlyozó öltözködés, az arc, kéz, láb stb. előnyössé tétele a kozmetikai ipar bőséges termékválasztékával. És, persze, sokkal tudományosabb, ha ehhez az állatvilágban keresünk érveket.
De hát hogyan is állunk az állatvilági párkapcsolattal? Kétségtelen, legtöbb állat poligám, tehát több ellenkező nemű egyeddel él együtt. A természetes ivari szelekció által szabályozott fajfenntartás nem jár együtt a nagyobb közösségtől való elkülönüléssel, a családalapítással. Természetesen ellenkező példa is akad bőven. Az emlősök csordái, például a patások esetében, háromegyüttesek, ahol a kevesebb csődörhöz több kanca tartozik. Az utódnevelésben, a család védelmében a csődör részvétele meghatározatlan. Hasonló háremeket találunk a galléros páviánoknál. Egy hímhez több nőstény tartozik és a ,,hűtlenséget" (vagy ennek kísérletét) az éber ,,pasa" tarkóharapással bünteti. A kiöregedett pasa (többnyire) kénytelen átengedni háremét egy fiatalabb hímnek.
Az utódok megjelenése után általában a hímek (patásoknál, ragadozóüknál, a madarak többségénél) leválnak a családról és külön hímcsoportokat alkotnak. Tagadhatatlan, hogy legközelebbi ,,rokonaink" - nál, az emberszabású majmoknál is megtalálható a poligámia. Az emberi társadalmak némelyikében, bizonyos történelmi korokban, sőt napjainkban is, a többnejüség elfogadott, hivatalosan és a szokásoktól szentesítetten megvan. Ne feledjük azonban el, hogy ezeknek a társadalmaknak az esetében a krónikus férfihiány (gyakori háborúk miatt), avagy a sajátos gazdasági alépítmény (olcsó női- és gyermeki munkaerő) határozta meg a többnejüséget. A civilizált országokban sem az állam, sem a vallások nem engedik meg a többnejüséget, ahol egyébként ez biológiailag is indokolatlan, hiszen a felnőtt lakosság számbeli aránya kis eltéréssel 50 - 50 % - ban férfi, illetve nő. A nők ,,pávásko- dására" hivatkozni éppenséggel téves, hiszen az állatvilágban a ritka kivételektől eltekintve éppen a hímek a díszesebbek feltűnőbbek. A hímpáva ,,tudatában van" szemgyönyörködtzető szépségének. Dürgéskor a pávaszemekkel díszített hosszú farktollait széttárva mutatja, hogy ez is nyomjon a latban a kisebb testű, szerényebb színezetű tyúk választásakor. A példákat vég nélkül lehetne sorolni. Számos példa jut olvasóinknak is eszébe. Ám a magyarázata ennek az ivari dimorfizmusnak, a másodlagos ivari jellegek eltérésének a két nemnél igen egyszerű. A nősténynek kell jobban beleolvadni a környezetbe a vemhesség, illetve kozlás idején, sőt később is, az utódok gondozásakor. Ahol a ,,terepszínnek" kisebb a jelentősége a faj fennmaradásában, ott alig van, esetleg nincs is külömbség a két ivar között. Fogadjuk tehát el a valóságot az állatvilágban a hímek ,,páváskodnak"! Atrubadúrok divatja elmúlt ugyan, de korunk rock, pop stb. sztárjainak sincsen kisebb vonzerejük, mint az egykori lantosoknak. Erre is akad analógia : a kevésbé feltünő színű madarak hangjukkal ,,udvarolnak" (rigók, fülemüle, csalogány) és nem kis sikerrel. Korunk ,,mesterdalnokainak" sem elhanyagolható a hó doló udvaruk, bizonyságul arra, hogy a zene, az ének fejezi ki legáltalánosabban, legközvetlenebbül, legközérthetőbben érzelmeinket.
Kevesebben tudják azt a biológiai tényt, hogy egyes állatoknál a nemek egymásra találásában szinte kizárólagos szerepük van az illatoknak, szagoknak, amiket többnyire a nőstények bocsátanak ki és a hímek fogják fel. A szövőlepkék nőstényei számunkra nem érzékelhető, a lepkehímek számára kilométernyíre érezhető illatot bocsátanak ki párosodási időszakukban. A hímek tömegesen repülnek az illatforrás irányába.
És a tánc.... Zene és mozgás együtt. Sőt (kevésbé a modern csoporttáncoknál) a testközelség. Nos, ehhez hasonlóra is van példánk : különösen a madaraknáűl azt alapos részletességgel Konrád Lorenz Nobel-díjas tudós is leírta, az udvarlásnak fajonként eltérő tánc-szertartásuk van. Közismert a fajdkakas tánca. A regatt-madár hímje toroklebbenyét felfújva lejt bűvölő mozdulatokat a tojó előtt.
Vannak fordított esetek is . A guvart fürj tojója ölt nászruhát, hímként ,,páváskodik", harcot vív a többi tojókkal a hímért, majd felsorakozó hímek közül párt választ. Az igaz, hogy a tojások kiköltését is a hímre bízza. Nöstényünk pedig, míg a boldog kiválasztott kotol, tovább ,,udvaról" -- és ismét egy más hímet választ
------------
.,,És társalgott az állatokkal...." hallották
Bizonyára olvasóink között többen akadnak akik, hallottak papagájt beszélni vagy maguk is foglalkoztak alkalmi nyelvmesterként madarak betanításával. Sajnos csalódást kell okoznunk majd mindazoknak, akik hisznek e rokonszenves madarak beszédkészségében. Családunkban évekig élt papagáj, de sohasem volt olyan törekvésem, hogy megtanítsam őket néhány alig felismerhető szó ismételgetésére. De hallottam beszélni úgynevezett ,,beszélő" papagájt . Csakugyan, némi jóindulattal el lehetett fogadni tényként, hogy azokat a szavakat ,,mondja", amelyeket gazdája állít. Az úgyvevezett beszélő madarak : a papagáj, varjú, holló, csóka, szajkó hangutánzó képességgel rendelkeznek. Mégis, mi lehet a képesség tudományos magyarázata? Eleve el kell vetnünk a fejlett értelmi képességre való hivatkozást. Van ugyan ezeknek a madaraknak viszonylag fejlett emlékezetük, még talán azt is elfogadhatnók, hogy asszociálnak : a helyzethez találó szavakat ejtenek ki, de.... nem mindig! Ugyanazt a szót folytonos ismétléssel, a legkülömbözőbb alkalmakkor használják. Tehát ,,tudatosságról" - ról szó sincs! Megint mások nyelvük sajátos felépítésével magyarázzák a ,,beszédkészséget", mondván, hogy jobban beszél a madaruk, ha felvágják a nyelvét. Szegény, megkínzott madár úgysem fog jobban ,,beszélni".
Közelebb jár a valósághoz az a gyakran felbukkanó újsághír, miszerint kutatók közeli rokonainkat, az emberszabású majmokat korlátozott ember - majom kommunikációra tanították meg. Napjainkban is folynak ilyen kisérletek, elsősorban csimpánzokkal és gorillákkal. Persze tévedés (el)hinni azt, hogy emberi szó utánzására képesek. Mivel artikulációs, anatómiai-fiziológiai akadfályokba ütközik emberi szóképző képességük, beszélő majmok nincsenek Ellenben több száz szó értelmezése, jelrendszerben történő reprodukálása sikeres volt, hasonlóan a süketnémák jelbeszédéhez. Nem térünk ki a delfinekkel kapcsolatos, hasonló értelmű és hasonlóan túlzott hírkacsákra. Csak annyi jegyezhető meg, hogy e tengeri emlősök értelmi képessége valóban jobban lehetővé teszi a jelkommunikációt, mint sok más, e tekintetben megközelíthetetlen, emlős állatfajta.
Szájtáti hallgatóság ad hitelt a következő történetnek : kedvenc kutyánk minden ok nélkül nyugtalanná válik, s ez hangadásban, mozgásban nyilvánul meg. Ezt követően, kb. egy óra mulva, bekopogtat az a barátunk, akit kutyánk is jól ismer. Ekkor a kutyánk viselkedése megváltozik : megnyugszik, s ennek több jelét adja. Tehát kutyánknak volt egy,,előérzete", miszerint barátunk váratlanul betoppan. Jó. De ne felejtsük el eközben, hogy a kutya igen jó emberismerő. Számunkra észrevehetetlen hangulati változásainkat felfogja -- s ezek következményeit már tapasztalataiból ismeri. Szaglásuk hasonlíthatatlanul kitűnő. Ezzel az érzékszervével felülmúlja valamennyi érzékszervünket egybevéve!
------------
Öngyilkos állatok
Gyakori beszédtéma, különösen állatbolondok között, emberi vonásokkal tulajdonságokkal felruházni kedvenceiket. Elterjedt hiedelem, hogy egyes állatok -- az emberhez hasonlóan véget vethetnek életüknek, mintegy akaratlagosan. Egyik legismertzebb példa a lemmingek tömeges ,,öngyilkossága". A lermingek egérszerű kis rágcsálók, Norvégiában mindenütt közönségesek. Vándorállatok. Vándorlásuk közben minden elérhető növényt megesznek . Vándorlásuk iránya tömegüktől és az időjárástól megszabottan, a fjordok felé vezető utak, a hegyekből a tenger felé. Egyre gyarapodó tömegük végül a vízbe fullad A megfigyelés tagadhatatlanul helytálló. Valóban, a lemmingek nagy tömege fullad az óceán vizébe. Csakhogy nem szándékolt öngyilkosság ez! Tény, hogy az igen szapora rágcsálók minden 3 - 4évben hatalmas mértékben elszaporodnak. A gradációs évük mindig a tömeges halál éve. A hegyekből, a folyók mentén lezudúló falánk vándorok az új és új legelők reményében a legrövidebb utat választják, ezért a kisebb folyóvizeket is átússzák. A tudósok feltevése az hogy a fjordok vízébe, innen az Atlanti - Oceánba kerülő rágcsálók nem torpannak meg az elkerülhetetlen akadály előtt, a végtelen ceánt is átúszhatónak ,,tartják", a part menti gyakori kis szigeteket pedig alkalmas legelőhelyeknek. Tévedésük ára a pusztulás. Évszázadok óta tartja magát a skorpiók öngyilkosságáról elterjedt tévhit. Állítólag, ha a skorpiót tűzgyűrű veszi körül, vagy más módon forog halálos veszedelemben, a potroha végén görbülő, méregzacskóval összefüggő fullánkot előrecsapja és fejtorába jutatott mérgével megöli magát. Mint akármelyik állat, a skorpió is, ha a menekülése lehetetlenné válik, kétségbeesetten futkorász minden irányba, csapkod előre utópotrohával a láthatatlan ellenség felé, de magát sohasem sebesíti meg. Egyébként kemény hátpáncélját úgy sem tudná átdöfni.
-------------
Az ostoba strucc, az okos elefánt
Néhány állat sajátos viselkedésével közmondás értékű hírnévre tett szert. A strucc, Afrika nagymadara úgy remél üldözője előtt láthatatlanná válni, hogy fejét a homokba dugja.... Nem kétséges az, hogy a strucc szelemi képességei szerények. De ha ennyire ,,ostoba" lenne, eddig ez a nagyon is veszélyeztetett futó madár már rég kipusztult volna. Tanú még nem akadt, aki (állítólag) az így ,,elrejtőzött" struccnak kihúzta volna a díszes farktóllát... Mi az igazság alapja e mendemondának? Ennyi : ha ez a hosszú nyakú és hosszú lábú madár messziről veszélyt észlel, lelapul a földre, fejét is a földre helyezi és figyel. Ha nem sikerül így beleolvadnia a környezetbe s a veszély egyre fenyegetőbb, felpattan a földről és többnyire sikeresen elmenekül. A strucc ostobaságát megerősítendő állítják, hogy mindent megeszik, amit odanyújtanak neki. Ez igaz, de nem az ostobaság miatt, hanem mert emésztéséhez élőhelyén is nyel követ, kavicsot. Ha az állatkerti strucc nem annyira ,,művelt", hogy művilágunk tárgyait megkülömböztesse, ez nem a struccot jellemzi... Így esik igen sok állatkerti példány falánkságának és ,,civilizálatlanságának" áldozatául.
- Az elefántokat állatkertből, cirkuszból jól ismerjük. Mindenekelőtt oszlassuk el azt a tévhitet, miszerint az elefánt csak egyféle. Nem : azidomítható elefántok az indiai elefántok (Elephas maximus), míg a legtöbb vadásztörténet az afrikai elefánthoz (Loxodonta africana) füződik. Számos lényeges külömbség van, köztük, keresztezésük eddig nem járt sikerrel. A struccal ellentétben, a róluk keringő történetek kitűnő emlékezetüket dicsérik. Ami igaz is. Több, komoly vadász bizonyítja, hogy a megsebesített állat évek múltán is bosszúval emlékszik megsebesítőjére. Persze, az elefántot bosszantó inas és a rá emlékező elefánt bosszúja (hogy lefecskendezi vízzel az első adodó alkalommal), lehet igaz is, nem is.
A denevér -- ez a repülő emlős -- akárcsak, a kuvik, gyakran lesz babonás tévhit ártatlan áldozata. Az terjedt el róla, hogy a halott lelke költözött bele s ott röpköd egykori háza körül. A ,,halálmadár", a kuvik pedig a haldoklók halálhírét sírja az éjszakába. Az még csak érthető, hogy a nappali életmódú ember, érzékszerveinek részben semlegesítődésével ,,fél" a bizonytalan sötéttől, viszont meg kellene értenie azokat az állatokat, melyek nappal pihennek rejtőznek, és éjszaka élik világukat. Az ember -- e magányos faj -- régen elszakadt a természettől. Most gyanakodva, bátortalanul, értetlenül néz vissza. Ősmúltjára....
PUSKÁS ATTILA irásaiból.
