Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÁLLATI TÉVHITEK I.

.... Loch-nessi  szörny,  az  ázsiai  ősember  -  a  jetti....  korunk  emberének  fel-feltámadó  képzeletében  találtak  termékeny  talajra.  Hátha,  hátha  még  előrekerül  valahol  a  sárkánygyík.  Egy  másik  ismeretlen  szigeten,  ember  nem  látta  dél-amerikai  őserdők  mélyén.  Egy  különös  alkatú  rokk-madár,  egy  mesés  baziuliszkusz.  De  ha  az  ember  körülnéz  e  csodalényeknél  valóságosabban  látja  a  felégetett  és  emberi  településekké  alakult  őserdők  szomorú  romlását,  a  vegyszerekkel  megmérgezett  és  kihaltá  tett  folyóvizeket,  az  olajfoltos  tengereket - a  felleltározott  állatvilág  otthonát  vesztett,  megfogyatkozott  maradékát.

                                            -------------

                Egyszer  volt,  hol  nem  volt.....

 

Az  ismeretlen  és  ,,végtelen"  a  kiismerhetetlenül  veszedelmes  óceánok  és  tengerek  mélyét  népesítette  be  az  egykori  ember  képzelete  sosem  volt  vagy  eltúlzott  méretű  lényekkel.  A  hajókat  óriási  polipok  támadták  meg,  hatalmas,  vége  nincs  tengeri  kígyók.  A  levegőben  griffmadarak  és  sárkányok  röpdöstek.  Persze  egyre  bővült  az  ember  természetismerete.  Lassan-lassan  nem  csak  felemás  módon  összerakott  képzeletbeli  állatok  léteztek,  hanem  a  valóságosokhoz  jobban  hasonlítók  is,  amelyeket  az  ember  átcsempészett  a  mesék  világába,  emberi  külsőből  is  rakott  rájuk  s  felruházta  őket  emberi  tulajdonságokkal.  Nem  értjük  félre  Aiszóposz,  La  Fontaine,  Fáy  András,  Grigore  Alexandrescu  meséit.  Tudjuk  azt,  hogy  nem  állattani  könyveket  akartak  írni,  hanem  tanmeséket,  állati  külsőbe  öltöztetve  az  emberi  természet  sokféle  fonákságát.  E  kurta  mesék  végén  többnyire  ott  áll  a  tanulság  is.  De  a  néphit,  az  eltúlzott  kalandos  történetek  az  egykori  utazók,  vadászok,  vándorok  leírásaiból,  valamint  az  állatok  ösztönéletének,  sajátos  viselkedésüknek  félreértelmezéséből  eredően  lett  az  oroszlán  bátor,  a  szamár  ostoba,  a  róka  ravasz,  kétszínű,  a  galamb  szelíd,  az  öszvér  makacs,  a  medve  jóindulatú,  igazságos,  a  farkas  kegyetlen,  a  páva  hiú,  a  hangya  szorgalmas,  a  tücsök  bohém  stb.  stb.  Ezeknek  az  írásoknak  nem   a  célja  a  mesevilág  lerombolása,  hiszen  feltételezzük,  hogy  manapság  egyetlen  felnőtt  ember  sem  tesz  egyenléőségi  jelet  a  mese  és  a  valóság  közé.  Vannak  azonban  téves  ismeretek,  melyek  rendületlenül  őrzik  valóság  látszatukat.  Velük  próbálunk  a  továbbiakban  megmérkőzni.

                                            -----------

              Miért  arany  értékű  az  orszarvú  tülke?

 

Nem  régi  keletű  az  orszarvú  tülkéhez  füződő  babonás  hít.  Sőt,  ma  is  nagy  árat  fizetnek  a  szarvért  azok,  akik  hisznek  porának  varázslatos  erejében.  Nem  kétséges,  hogy  e  tévhit  egyedüli  reális  eredménye  ennek  azamúgy  ritka  vadnak  a  vészes  megritkulása.  Pedig,  már  Pliniusz  előtt,  a  tünatai  Apollóniusz  azt  mondja  a  tülök  éltető  erejéről :  ,,Barátom,  elhinném,  ha  azt  látnám,  hogy  ennek  az  országnak  a  királyai  halhatatlanok."  Feltételezzük  Plinius  leírásából,  hogy  tulajdonképpen  nem  is  az  orrszarvúról  van  szó :....szarvashoz  hasonló  feje,  elefántlába  és  disznófarka  van,  testének  többi  része  olyan,  mint  a  lóé.  Mély  hangon  bőg  és  két  rőf  hosszú  fekete  szarv  nyúlik  előre  a  homlok  közepén."

E  rövid  idézetből  az  is  kitűnik,  hogy  a  hasonlóság  alapját  a  háziállatok  adják  vagy  az  akkori  Itáliában  ismert  afrikai-ázsiai  vadállatok.  A  többi  a  képzelet  dolga....  Az  ókorban,  a  középkorban  a  gyatra  orvostudomány  gyógyszerkészlete  a  természet  adta  szerves  és  szervetlen  anyagokból  áll.  Majd  mindenki  csodás  erejű  amuletteket  hord  s  ezekért  nagy  árat  fizet.  Cellini,  a  híres  ötvösművész  írja,  hogy  VII.  Kelemen  pápa  Medici  Katalin  (aki  a  pápa  unokahúga  volt)  és  I.  Ferenc  francia  király  fiának  esküvője  alkalmából  egy  aranyba  foglalt,  17 000  dukátot  érő  orrszarvú  szarvat  adott  nászajándékul.  (E  fejedelmi  ajándékot,  gondolom,  napjainkban  a  leendő  férjek  nem  értékelnék  --  persze  az  arany  kivételével).

                                              -----------

              Egykori  és  mai  sárkányok

 

 Gyermekeink  griffmadara  és  a  sárkány  valamikor  egyetlen  testben  ,,létezett"  (madárfejű,  madár- lábú,  oroszlán  testű  volt).  Az  egyiptomiak  Nap-istenének  volt  a  szent  madara,  de  a  babilóniai  Ea  istennek  a  fia  is  fantom-madárhoz  hasonlított.  Érdekes  változáson  ment  keresztül  a  sárkány.  Tudott  dolog,  hogy  a  biblia  gonosz  megtestesítője  a  kígyó.   A  kígyó  a  sárkány  színeváltozásából  tehát  nem  maradhatott  ki,  s  ezért  a  sárkányba  annak  hétfejü  nyakakéánt  épült  be.  De  ha  már  a  kígyó  szóba  került,  meg  kell  vallanunk,  hogy  ma  is  félelmet  keltő  hüllőként  ismert.  Hány  és  hány  ártalmatlan  vizisíkló  lett  ennek  az  oktalan  gyülöletnek  az  áldozata.  S  ha  szomorú  tényként  azt  is  hozzátesszük,  hogy  sokszor  a  hasznos,  törékeny  (lábatlan)  gyík  is  kígyóként  ítéltetik  halálra....

 Nincs  tehát  kígyónyakú,  hétfejű  sárkány.  Ezeket  mesebeli  hőseink  immár  kiirtottak.  És  mégis  van  az  ősi,  egykor  valóban  élt,  sárkáényszerű    hülőkre  emlékeztető  óriás  gyíkunk  amelyet  a  kelewt-indiai  Komodo  szigetén  fedeztek  fel  1910-ben.  El  is  nevezték  őket  komodói  sárkányoknak.  E  lassú  mozgású,  2,5 - 3 m  hosszú  gyíkok,  jóllehet  táplálékuk  az  ott  élő  kecskék,  disznók,  az  embertől  igazából  félnek.  Óriási  szenzáció  volt  Hensbroek  holland  hadnagy  felfedezése,  aki  ezeket  az  óriási  hüllőket  először  pillantotta  meg.  Minthogy  tengerészmesék  már  sok  nem  létezző  szörnyet  ,,írtak  le",  hadnagyunk  óvatosabb  volt,  és  lelőtt  egyet.  Lenyúzott  bőre  kétségtelen  bizonyítékként  hatott.  A  tudósok  két  év  múlva  Varanus  komodensis  néven  írták  le  az  ujonon  felfedezett  hüllőt.  Egyébként  a  varánuszoknak  még  él  néhány  nagyméretű  faja,  amelyek  elérhetik  a  2-3  métert  és  életmódjuk  is  hasonlít  a  komodoi  rokonéhoz.

                                              ------------

                 Kígyók  békák  a  fekete  listán

 

 Nem  véletlen  az  hogy  sok  tévhit  éppen  hüllőkhöz  füződik.  E  rettegett  állatok  némelyike  Földünk  egyes  területein  csakugyan  gyakori  és  veszedelmes  mérgező  harapásuk  miatt  De  jó  tudnunk,  hogy  a  kb.  2400  kígyófajból  csak  mintegy  200  faj  van  felfegyverezve  méregfogakkal ( csörgőkígyó,  a  kobrák,  a  mambák,  koralkígyók,  a  viperák,  tengeri  kígyók.).  A  mérges  kígyók  a  trópusi  és  szubtropusi  országokban  jelentenek  reális  veszélyt.  Kevesen  tudják  hogy  vannak  olyan  országok  is,  ahol  egyáltalán  nem  él  mérges  kígyó ( Madagaszkár,  Írország,  Új-Zéland).  A  rendületlenül  uralkodó  tévhít  szerint  a  mérges  kígyók  felismerhetők  háromszögletű  fejükről,  tojásdad  alakú  pupillájukról.  Ezt  a  mi  kígyónkat  ( a viperákat)  ismerők.  Pedid  mindezek  nem  jellemző  jegyek.  A  kobráknak,  a  koralkígyónak  karcsú  fejük,  kerek  pupillájuk  van.  Különben  a  kígyó,  akárcsak  az  állatok  többsége,  menekül  az  embertől.  Csak  akkor  támad,  ha  szorongatott  helyzetben  van  és  kilátástalan  a  menekülése  vagy  ha  véletlenül  rálépünk.

 Gyakran  olvashatunk  e  veszedelmes  hüllők  ,,zenei"  képességéről,  azaz  a  kígyóbüvölők  mutatványairól.  De  minthogy  a  kígyó  teljesen  süket,  e  képességük  sem  létezhet.  A  fakírok  furulyázása  ilyenképpen  teljesen  fölösleges  s  csak  a  nézőknek  szól.  A  pápaszemes  kígyót  nem  hipnotizálja  a  hindu.  A  kosárból  kiemelkedő  kígyó  ide  oda  ingó  testmozgását  követi,  valamint  a  zenét  kísérő  lábdobbantásokat,  mert  erre  csakugyan  érzékeny.   A  talajrezgésekre  ily  érzékenyen  reagáló  kígyó  éppen  ezért  kitűnő  földrengés-előrejelző.

 Köztudott,  hogy  az  úgynevezett  ,,hidegvérű"  állatok  (különösen  a  békák,  hüllők)  kézbevételére  alig  lehet  valakit  rábírni.  Ennek  az  undornak  az  oka  bizonyára  a  nevelésben  kereshető,  no  meg  abban  a  tévhitben,  hogy  bőrük  ártalmas  méreganyagot  termel.  De  hát  vannak  mérgező  váladékú  békák?

 Kevésbé  ismert  az  olajfekete-sárga  foltozatosságú,  gyíkszerű  kétéltű,  a  szalamandra,  ez  a  lassú  mozgású,  nedves  erdőket  kedvelő  állat.  Fején,  oldalt,  kiemelkedő   fültőmirigyek  vannak.  Ezek  váladéka  valóban  mérgező,  akár  az  emésztőrendszerbe,  akár  a  vérbe  jut.  Ez  az  egyetlen  védekező  lehetősége  ennek  az  ártalmatlan  rovar  és  csigaevőnek.  De  jó  előre  figyelmeztet  a  feltűnő  szín,  óvakodjatok!  Az  ember  bőrére  kevésbé  hat.  Szemünket,  a  nyálkahártyát  azért  jó  óvni  tőlle.  A  kétéltűek  bőrmirigyei  részben  a  tesfelület  (ezzen  keresztül  lélegzik  is)  nedvesen  tartására,  részben  védekezésre  szolgálnak.  A  száraz  testű  varangyos  béka,  éppen  a  túlzott  vízveszteség  elkerülésére,  kevesebb  bőrmiriggyel  rendelkezik.  Kétségtelen,  hogy  e  renyhe  mozgású  éjjeli  vadászunk  nem  a  szépségével  tűnik  ki.  De  az  már  rágalom,  amely  népi  tévhitként  terjedt  el,  hogy  elegendő  megérinteni  a  varangyos  béka  bőrét  ahhoz,  hogy  testünk  legkülömbözőbb  tájain  bibircsókok  keletkezzenek...  Az  indián  témájú  könyvekből  emlékszünk  az  indiánok  nyílmérgére.  E  félelmetes  hatású  méreg  azonnal  öl.  Nos,  ez  a  méreg  is  egy  béka  váladéka!  A  nyílméreg-béka  (kétszínű  levélmászó  béka  --  Phyllobates bicolor)  szolgáltatja.  Ki  hinné  a  jelentéktelen  külsejű,  alig  4 cm-es  délamerikai  kétéltűről.  Ilyen  is  van...

 Regények  hangulatfestő  eszköze  a  tavaszi-nyári  tóparti  esték  békakoncertje.  Ha  elhaladunk  a  parton,  néhány  itt  vadászó  tavi-  vagy  kecskebéka  a  vízbe  loccsan.  A  brekegés  azonban  nem  marad  abba.  Brekeg  a  béka  a  víz  alatt  is?  Igen.  Száját,  orrlikait  zárva  tartja,  a  beszívott  levegőt  öblös  szájából  a  tűdejébe  préseli,  majd  onnan  vissza.  Eközben  az  áramló  levegő  megrezegteti  a  hangszálakat.  Azoknak,  amelyeknek  torkában  ,,hangzsák"  van,  ez  felerősítő  rezonátorként  müködik.  A  dél-amerikai  tüdősbéka  hímje  egyébként  másra  is  használja  ezt  a  re-zonátort :  itt  hordja  a  petéket,  amíg  azokból  kifejlődnek  a  kicsinyek.  E  tágulékony  zacskó  egyre  terjedelmesebb  inkubátorrá  válik,  s  ideiglenes  némaságra  ítéli  az  apát.

                                          -----------

                Önfeláldozó  szülők

 

Az  állatok  szülők  gondossága  számos  példabeszédnek, oktató    mesének  és... tévhitnek  a  tár- gya.  A  mi  deltánkba  is  élő  pepikánokról  terjedt  el,  hogy  csőrével  felhasítja  testét  és  vérével  táplálja  fiókáit.  Hagyományos  példája  ez  a  szülői  önfeláldozásnak.  Ám  ki  kell  ábrándítanunk  olvasóinkat :  sem  a  pelikán  sem  más  állat  nem  ennyire  önfeláldozó,  sőt...

 Miért  terjedhetett  el  ez  a  népszerű  hiedelem?  Madarunk  hosszú  csőrének  alsó  kávája  amolyan  halászhálóvá  terjedelmesedett,  tágulékony  zacskó.  A  jó,  halászhelynek  ígérkező  vízfelületre  lecsap,  s  ha  a  pelikánnak  tömegesen  vonuló  halrajt  sikerül  befogni,  e  természetes  merítőhálóval  kanalazza  fel  őket.  Amit  a  felületes  megfigyelő  láthatott,  az  nem  a  madár  vére.  Ugyanis  a  hal-zyákmány  nem  amúgy  ,,nyersen"  kerül  a  táplált  fiókákhoz.  Az  anya  előbb  lenyeli,  előemészti,  majd  felöklendezi  zsákmányát  az  előzetesen  megszárított  ,,merítőhálójába",  amely  ezúttal  a  táplálást  szolgálja.  A  fiókák  innen  szedik  ki  az  alig  darabolt  halmaradványokat,  amelyek  a  tökéletlen  előkészítés  következtében  még  véres  húscafatok.

 Sok  példát  sorolhatnánk  fel  az  utód  védelmére  a  gerinces,  sőt  a  gerinctelen  állatok  köréből.  Csakhogy  az  állati  ösztöntevékenység  nem  annyira  egyértelmű,  hogy  emberi  vonatkozású  analógiaként  emlegessük.  Heinroth  és  mások  énekes  madaraknál  figyelték  meg :  egyes  tojók  fiókáikat  kidobják  a  fészekből  --  halálra  ítélik  őket.  Persze  e  különös  viselkedésnek  is  van  elfogadható  magyarázata :  a  túlságosan  jóllakott  fióka  nem  ,,koldul"  élelmet  anyjától,  szélesre  tárva  sárga  csőrét.  A  szülő  ,,értelmezésében"  e  természetes  magatartás  rossz  előjel,  következésképp  a  közösségben  nincs  helye  ennek  az  egyednek.  Emberi  átvitelben :  Jaj  a  mértékteleneknek!

 Gyakoribb  jelenség  az  apa  agreszivítása.  Az  köztudott,  hogy  a  rágcsálók  saját  kicsinyeiket  is  elpusztíthatják.  És  nem  csak  a  hímek...  De,  ha  már  mindenképpen  a  ,,példás"  állatcsaládot  akarjuk  a  szétzüllésnek  induló  emberi  kisközösségek  elé  állítani,  akkor  fordítsuk  tekintetünket  a  pingvinek  felé.  A  14  napos  fiókákat  a  felnőtt  egyedek  őrizetére  bízzák,úgynevezett ,,óvodák"- ba  helyezik  el,  függetlenül  a  kicsinyek  szüleitől.  Közösen  gondoskodnak  az  egyidős  utódokról  a  flamingók,  pelikánok,  ásóludak  --  az  emlősök  közül  a  rozmárok.  E  csoportgondozási  formában  az  ,,árvák"  is  helyet  kapnak,  így  a  faj  fennmaradását  szolgáló  utódgondozásnak  tekinthetjük.

                                                PUSKÁS  ATTILA  irásaiból