ÁLLATI TÉVHITEK I.
.... Loch-nessi szörny, az ázsiai ősember - a jetti.... korunk emberének fel-feltámadó képzeletében találtak termékeny talajra. Hátha, hátha még előrekerül valahol a sárkánygyík. Egy másik ismeretlen szigeten, ember nem látta dél-amerikai őserdők mélyén. Egy különös alkatú rokk-madár, egy mesés baziuliszkusz. De ha az ember körülnéz e csodalényeknél valóságosabban látja a felégetett és emberi településekké alakult őserdők szomorú romlását, a vegyszerekkel megmérgezett és kihaltá tett folyóvizeket, az olajfoltos tengereket - a felleltározott állatvilág otthonát vesztett, megfogyatkozott maradékát.
-------------
Egyszer volt, hol nem volt.....
Az ismeretlen és ,,végtelen" a kiismerhetetlenül veszedelmes óceánok és tengerek mélyét népesítette be az egykori ember képzelete sosem volt vagy eltúlzott méretű lényekkel. A hajókat óriási polipok támadták meg, hatalmas, vége nincs tengeri kígyók. A levegőben griffmadarak és sárkányok röpdöstek. Persze egyre bővült az ember természetismerete. Lassan-lassan nem csak felemás módon összerakott képzeletbeli állatok léteztek, hanem a valóságosokhoz jobban hasonlítók is, amelyeket az ember átcsempészett a mesék világába, emberi külsőből is rakott rájuk s felruházta őket emberi tulajdonságokkal. Nem értjük félre Aiszóposz, La Fontaine, Fáy András, Grigore Alexandrescu meséit. Tudjuk azt, hogy nem állattani könyveket akartak írni, hanem tanmeséket, állati külsőbe öltöztetve az emberi természet sokféle fonákságát. E kurta mesék végén többnyire ott áll a tanulság is. De a néphit, az eltúlzott kalandos történetek az egykori utazók, vadászok, vándorok leírásaiból, valamint az állatok ösztönéletének, sajátos viselkedésüknek félreértelmezéséből eredően lett az oroszlán bátor, a szamár ostoba, a róka ravasz, kétszínű, a galamb szelíd, az öszvér makacs, a medve jóindulatú, igazságos, a farkas kegyetlen, a páva hiú, a hangya szorgalmas, a tücsök bohém stb. stb. Ezeknek az írásoknak nem a célja a mesevilág lerombolása, hiszen feltételezzük, hogy manapság egyetlen felnőtt ember sem tesz egyenléőségi jelet a mese és a valóság közé. Vannak azonban téves ismeretek, melyek rendületlenül őrzik valóság látszatukat. Velük próbálunk a továbbiakban megmérkőzni.
-----------
Miért arany értékű az orszarvú tülke?
Nem régi keletű az orszarvú tülkéhez füződő babonás hít. Sőt, ma is nagy árat fizetnek a szarvért azok, akik hisznek porának varázslatos erejében. Nem kétséges, hogy e tévhit egyedüli reális eredménye ennek azamúgy ritka vadnak a vészes megritkulása. Pedig, már Pliniusz előtt, a tünatai Apollóniusz azt mondja a tülök éltető erejéről : ,,Barátom, elhinném, ha azt látnám, hogy ennek az országnak a királyai halhatatlanok." Feltételezzük Plinius leírásából, hogy tulajdonképpen nem is az orrszarvúról van szó :....szarvashoz hasonló feje, elefántlába és disznófarka van, testének többi része olyan, mint a lóé. Mély hangon bőg és két rőf hosszú fekete szarv nyúlik előre a homlok közepén."
E rövid idézetből az is kitűnik, hogy a hasonlóság alapját a háziállatok adják vagy az akkori Itáliában ismert afrikai-ázsiai vadállatok. A többi a képzelet dolga.... Az ókorban, a középkorban a gyatra orvostudomány gyógyszerkészlete a természet adta szerves és szervetlen anyagokból áll. Majd mindenki csodás erejű amuletteket hord s ezekért nagy árat fizet. Cellini, a híres ötvösművész írja, hogy VII. Kelemen pápa Medici Katalin (aki a pápa unokahúga volt) és I. Ferenc francia király fiának esküvője alkalmából egy aranyba foglalt, 17 000 dukátot érő orrszarvú szarvat adott nászajándékul. (E fejedelmi ajándékot, gondolom, napjainkban a leendő férjek nem értékelnék -- persze az arany kivételével).
-----------
Egykori és mai sárkányok
Gyermekeink griffmadara és a sárkány valamikor egyetlen testben ,,létezett" (madárfejű, madár- lábú, oroszlán testű volt). Az egyiptomiak Nap-istenének volt a szent madara, de a babilóniai Ea istennek a fia is fantom-madárhoz hasonlított. Érdekes változáson ment keresztül a sárkány. Tudott dolog, hogy a biblia gonosz megtestesítője a kígyó. A kígyó a sárkány színeváltozásából tehát nem maradhatott ki, s ezért a sárkányba annak hétfejü nyakakéánt épült be. De ha már a kígyó szóba került, meg kell vallanunk, hogy ma is félelmet keltő hüllőként ismert. Hány és hány ártalmatlan vizisíkló lett ennek az oktalan gyülöletnek az áldozata. S ha szomorú tényként azt is hozzátesszük, hogy sokszor a hasznos, törékeny (lábatlan) gyík is kígyóként ítéltetik halálra....
Nincs tehát kígyónyakú, hétfejű sárkány. Ezeket mesebeli hőseink immár kiirtottak. És mégis van az ősi, egykor valóban élt, sárkáényszerű hülőkre emlékeztető óriás gyíkunk amelyet a kelewt-indiai Komodo szigetén fedeztek fel 1910-ben. El is nevezték őket komodói sárkányoknak. E lassú mozgású, 2,5 - 3 m hosszú gyíkok, jóllehet táplálékuk az ott élő kecskék, disznók, az embertől igazából félnek. Óriási szenzáció volt Hensbroek holland hadnagy felfedezése, aki ezeket az óriási hüllőket először pillantotta meg. Minthogy tengerészmesék már sok nem létezző szörnyet ,,írtak le", hadnagyunk óvatosabb volt, és lelőtt egyet. Lenyúzott bőre kétségtelen bizonyítékként hatott. A tudósok két év múlva Varanus komodensis néven írták le az ujonon felfedezett hüllőt. Egyébként a varánuszoknak még él néhány nagyméretű faja, amelyek elérhetik a 2-3 métert és életmódjuk is hasonlít a komodoi rokonéhoz.
------------
Kígyók békák a fekete listán
Nem véletlen az hogy sok tévhit éppen hüllőkhöz füződik. E rettegett állatok némelyike Földünk egyes területein csakugyan gyakori és veszedelmes mérgező harapásuk miatt De jó tudnunk, hogy a kb. 2400 kígyófajból csak mintegy 200 faj van felfegyverezve méregfogakkal ( csörgőkígyó, a kobrák, a mambák, koralkígyók, a viperák, tengeri kígyók.). A mérges kígyók a trópusi és szubtropusi országokban jelentenek reális veszélyt. Kevesen tudják hogy vannak olyan országok is, ahol egyáltalán nem él mérges kígyó ( Madagaszkár, Írország, Új-Zéland). A rendületlenül uralkodó tévhít szerint a mérges kígyók felismerhetők háromszögletű fejükről, tojásdad alakú pupillájukról. Ezt a mi kígyónkat ( a viperákat) ismerők. Pedid mindezek nem jellemző jegyek. A kobráknak, a koralkígyónak karcsú fejük, kerek pupillájuk van. Különben a kígyó, akárcsak az állatok többsége, menekül az embertől. Csak akkor támad, ha szorongatott helyzetben van és kilátástalan a menekülése vagy ha véletlenül rálépünk.
Gyakran olvashatunk e veszedelmes hüllők ,,zenei" képességéről, azaz a kígyóbüvölők mutatványairól. De minthogy a kígyó teljesen süket, e képességük sem létezhet. A fakírok furulyázása ilyenképpen teljesen fölösleges s csak a nézőknek szól. A pápaszemes kígyót nem hipnotizálja a hindu. A kosárból kiemelkedő kígyó ide oda ingó testmozgását követi, valamint a zenét kísérő lábdobbantásokat, mert erre csakugyan érzékeny. A talajrezgésekre ily érzékenyen reagáló kígyó éppen ezért kitűnő földrengés-előrejelző.
Köztudott, hogy az úgynevezett ,,hidegvérű" állatok (különösen a békák, hüllők) kézbevételére alig lehet valakit rábírni. Ennek az undornak az oka bizonyára a nevelésben kereshető, no meg abban a tévhitben, hogy bőrük ártalmas méreganyagot termel. De hát vannak mérgező váladékú békák?
Kevésbé ismert az olajfekete-sárga foltozatosságú, gyíkszerű kétéltű, a szalamandra, ez a lassú mozgású, nedves erdőket kedvelő állat. Fején, oldalt, kiemelkedő fültőmirigyek vannak. Ezek váladéka valóban mérgező, akár az emésztőrendszerbe, akár a vérbe jut. Ez az egyetlen védekező lehetősége ennek az ártalmatlan rovar és csigaevőnek. De jó előre figyelmeztet a feltűnő szín, óvakodjatok! Az ember bőrére kevésbé hat. Szemünket, a nyálkahártyát azért jó óvni tőlle. A kétéltűek bőrmirigyei részben a tesfelület (ezzen keresztül lélegzik is) nedvesen tartására, részben védekezésre szolgálnak. A száraz testű varangyos béka, éppen a túlzott vízveszteség elkerülésére, kevesebb bőrmiriggyel rendelkezik. Kétségtelen, hogy e renyhe mozgású éjjeli vadászunk nem a szépségével tűnik ki. De az már rágalom, amely népi tévhitként terjedt el, hogy elegendő megérinteni a varangyos béka bőrét ahhoz, hogy testünk legkülömbözőbb tájain bibircsókok keletkezzenek... Az indián témájú könyvekből emlékszünk az indiánok nyílmérgére. E félelmetes hatású méreg azonnal öl. Nos, ez a méreg is egy béka váladéka! A nyílméreg-béka (kétszínű levélmászó béka -- Phyllobates bicolor) szolgáltatja. Ki hinné a jelentéktelen külsejű, alig 4 cm-es délamerikai kétéltűről. Ilyen is van...
Regények hangulatfestő eszköze a tavaszi-nyári tóparti esték békakoncertje. Ha elhaladunk a parton, néhány itt vadászó tavi- vagy kecskebéka a vízbe loccsan. A brekegés azonban nem marad abba. Brekeg a béka a víz alatt is? Igen. Száját, orrlikait zárva tartja, a beszívott levegőt öblös szájából a tűdejébe préseli, majd onnan vissza. Eközben az áramló levegő megrezegteti a hangszálakat. Azoknak, amelyeknek torkában ,,hangzsák" van, ez felerősítő rezonátorként müködik. A dél-amerikai tüdősbéka hímje egyébként másra is használja ezt a re-zonátort : itt hordja a petéket, amíg azokból kifejlődnek a kicsinyek. E tágulékony zacskó egyre terjedelmesebb inkubátorrá válik, s ideiglenes némaságra ítéli az apát.
-----------
Önfeláldozó szülők
Az állatok szülők gondossága számos példabeszédnek, oktató mesének és... tévhitnek a tár- gya. A mi deltánkba is élő pepikánokról terjedt el, hogy csőrével felhasítja testét és vérével táplálja fiókáit. Hagyományos példája ez a szülői önfeláldozásnak. Ám ki kell ábrándítanunk olvasóinkat : sem a pelikán sem más állat nem ennyire önfeláldozó, sőt...
Miért terjedhetett el ez a népszerű hiedelem? Madarunk hosszú csőrének alsó kávája amolyan halászhálóvá terjedelmesedett, tágulékony zacskó. A jó, halászhelynek ígérkező vízfelületre lecsap, s ha a pelikánnak tömegesen vonuló halrajt sikerül befogni, e természetes merítőhálóval kanalazza fel őket. Amit a felületes megfigyelő láthatott, az nem a madár vére. Ugyanis a hal-zyákmány nem amúgy ,,nyersen" kerül a táplált fiókákhoz. Az anya előbb lenyeli, előemészti, majd felöklendezi zsákmányát az előzetesen megszárított ,,merítőhálójába", amely ezúttal a táplálást szolgálja. A fiókák innen szedik ki az alig darabolt halmaradványokat, amelyek a tökéletlen előkészítés következtében még véres húscafatok.
Sok példát sorolhatnánk fel az utód védelmére a gerinces, sőt a gerinctelen állatok köréből. Csakhogy az állati ösztöntevékenység nem annyira egyértelmű, hogy emberi vonatkozású analógiaként emlegessük. Heinroth és mások énekes madaraknál figyelték meg : egyes tojók fiókáikat kidobják a fészekből -- halálra ítélik őket. Persze e különös viselkedésnek is van elfogadható magyarázata : a túlságosan jóllakott fióka nem ,,koldul" élelmet anyjától, szélesre tárva sárga csőrét. A szülő ,,értelmezésében" e természetes magatartás rossz előjel, következésképp a közösségben nincs helye ennek az egyednek. Emberi átvitelben : Jaj a mértékteleneknek!
Gyakoribb jelenség az apa agreszivítása. Az köztudott, hogy a rágcsálók saját kicsinyeiket is elpusztíthatják. És nem csak a hímek... De, ha már mindenképpen a ,,példás" állatcsaládot akarjuk a szétzüllésnek induló emberi kisközösségek elé állítani, akkor fordítsuk tekintetünket a pingvinek felé. A 14 napos fiókákat a felnőtt egyedek őrizetére bízzák,úgynevezett ,,óvodák"- ba helyezik el, függetlenül a kicsinyek szüleitől. Közösen gondoskodnak az egyidős utódokról a flamingók, pelikánok, ásóludak -- az emlősök közül a rozmárok. E csoportgondozási formában az ,,árvák" is helyet kapnak, így a faj fennmaradását szolgáló utódgondozásnak tekinthetjük.
PUSKÁS ATTILA irásaiból
